Elõkészületek

A történet 2-3 éve kezdõdött. SUI-Sulyok István barátommal elhatároztuk, hogy valahová “messze”, olyan helyre utazunk búvárkodni, ahol magyar búvár még nem járt. Voltunk már sokszor Horvátországban, jó párszor Egyiptomban, de mégis olyan helyre kívánkoztunk, ami kuriózumnak számít. Elsõ megközelítésre a gyönyörû Zöld szigeteirõl híres Palau szigetére gondoltunk.

De ez viszonylag gyorsan kiesett az igen drága repjegy miatt, és mert egyik este azon vettem észre magam, hogy a Fókusz címû mûsorban nézem híres Anettkánkat, ahogyan ecseteli a varázslatos Palau sziget csodáit, így új célpont után kezdtem kutatni.

Valahogy a neten szörfözve találtam rá a pörölycápáiról híres Cocos szigetre. Emlékeimben derengett, mintha régebben láttam volna egy ismeretterjesztõ filmet a szigetrõl, de már biztosan nem emlékeztem. Pár óra alatt megtaláltam Underseahunter nevezetû céget, ami két hajót üzemeltet a területen. Azonnal írtam egy e-mailt nekik, és meglepetésemre néhány óra múlva jött is a válasz, kaptunk egy 2006-os októberi idõpontot 10 napos túrára. A probléma az volt hogy mindez 2005 júliusában történt.

Szóltam SUI-nak, hogy találtam egy tuti helyet, a válasza csak ennyi volt: menjünk. Gyorsan be is szedtek 10% elõleget a túrára. Nem rossz, 15 hónappal az indulás elõtt! Teltek a hónapok eljött a 2006-os év is. Február környékén szólt SUI, hogy gond lesz a túrával. Hirtelen nem tudtam mi lehet, de mivel az indulás 9 hónap múlva lett volna, gyorsan levontam a következtetést, szaporodik a család.

Írtam egy e-mailt a történésekkel, és kértem egy távolabbi idõpontot. Készségesek voltak és kaptunk egy 2007 április 30-május 15-ig tartó túrára idõpontot, ami ráadásul a kolumbiai Malpelo szigetére is megy, talán ez még jobb is.

Teltek a hónapok, és az elõre meghatározott fizetési ütemezésben mindig jött az e- mail, hogy mennyit is kell utalni. Megjegyezném, hogy az indulás elõtt 3 hónappal a teljes összeget ki kellett fizetni és innentõl kezdve semmilyen visszatérítésre nem volt lehetõség. Repülõjegyet, már az elsõ idõpontra is találtam, Budapest-Amsterdam-San José, gondoltam az átszállással és a csomagokkal sem lehet nagy gond. Amerikai vízum sem kell, és az ár is elég barátságos volt.

Amikor ajánlatot kértem akkor egy elejtett mondatból derült ki, ha a gépünk megáll Miamiban, mi mint magyar állampolgárok az USA-ba vízum kötelesek vagyunk, még ha csak tranzitutasként, akkor is. Így amerikai vízumot is kellett készíttetnünk az utunkhoz.

A foglalás elindítása és az indulás között kb. 100 e-mailt váltottunk és szinte soha nem telt el 24 óra, hogy ne kapjak választ. Túránkat úgy terveztük, hogy legyen egy teljes napunk a behajózás elõtt egy kis akklimatizálódásra és esetleges poggyász gondjaink megoldására. A túra végén pedig egy kétnapos vulkán-õserdõ túrát terveztünk, így a 15 napos búvártúra utazások, kirándulással együtt 21 napos lett.

Elérkezett az indulás napja. Szerencsére tengerentúli járatról lévén szó fejenként 2 x 20 kg volt a feladható poggyász így ebbe bõven belefértünk, bár a kézi poggyászunk a fotós és videós felszerelésektõl igen tetemes volt.


A repülõút eseménytelenül telt, az egyik Stewardesstõl megtudtuk, hogy ki kell szállni a gépbõl, meglepetésünkre még gépet is kell majd váltanunk, mondom klassz. Még leszállás elõtt egy 20 percet köröztettek Everglades mocsarak felett valami katonai gép leszállása miatt. A bevándorlásnál és a biztonsági ellenõrzésnél rendben volt minden, gyors is volt és a kapunk sem volt messze, beültünk a gépbe és már indultunk is… már csak 2 és fél óra út volt hátra.

Megérkeztünk, egy kultúrált reptér fogadott minket. A hotelbõl vártak bennünket. 15 perc múltán már a kényelmes hotel szobánkban voltunk, csak az a 24 óra utazás hagyott némi nyomot rajtunk. Szerencsére a helyi idõ szerint 22.00 óra volt, amikor megérkeztünk, így tudtunk aludni, megkönnyítve ezzel az átállást, ami a 8 óra eltérésbõl adódott.

Szállodánk a Barcelo Palma Real kb. 3 km-re volt az óvárostól, így reggeli után egy kis városnézés következett. A búvárfelszerelésünk még a táskában volt, de máris találkoztunk egy pörölycápával. A recepciónál beváltottunk 100 dolcsit, hogy legyen egy kis helyi pénzünk, és a 2000-es címletû colon-ról egy pöröly nézett ránk, a Cocos-szigetek képe mellett.

Megkérdeztük a szállodai recepcióst, mit is csináljunk, de mintha nem nagyon lett volna képben a helyi látnivalókkal, ajánlott valami helyi plázát (??) és az óvárost.

Taxival egy 10 perc múlva oda is értünk, érdekes volt hogy a helyiek mikor kérdezték, hogy honnan jöttünk, nagyon ritkán tudták beazonosítani hol is van a kis országunk. Általában a focinkat kérdezték, voltunk-e a VB-n, illetve megyünk-e? Talán ha jobban menne az ország focistáinak, akkor a világon ismertebb lenne az országunk? Talán igen…

Na vissza a plázához… Sajnos a globalizáció itt is behálózott mindent, szinte ugyanazok a márkák és üzletek, mint otthon, így gyorsan végeztünk, csak egy könyvesbolt volt, ahol több idõt töltöttünk vásárolva egy pár könyvet Cocosról, illetve egy madárhatározót. Elindultunk az óvárosba, elsõ célunk egy lepke farm volt ahol 30 különbözõ lepke és 5 kolibri fajtát tekinthettünk meg. Majd sétálva terveztük a visszautat, erre az útikönyvünk csak ennyit javasolt: “Ha levetted az összes ékszeredet, megtanultad a térképet, eldugtad a pénzed a zoknidba, felhívtad Anyádat, hogy szereted, akkor készen állsz a sétára San José-ba.”

Megfogadtuk tanácsát, levettük óráinkat, csökkentettem tetemes fotósfelszerelésemet, kevés pénzt vittünk. Hál istennek semmilyen incidens nem történt. Érdekes, hogy annyi gyorséttermet, mint amennyi ebben a városban, kevés városban láttam. Szinte minden sarkon, vagy McDonald’s vagy Pizza Hut vagy KFC található. A helyiek egész héten arra spórolnak, hogy hétvégen az egész család el tudjon menni valamelyik amerikai gyorsétterembe. Bementünk az Aranymúzeumba, ahol a pre-Colombian idõkbe nyerhettünk bepillantást, majd tettünk egy sétát az 1-es számú utcán. Betértünk egy étterembe megpróbáltunk enni egy langusztát a Del Mar nevû igen jól szituált étteremben, de “csak” skampi+steak jutott..

Másnap a találkozó 8:15-re szólt, amit még elõzõ napon pontosítottak számunkra faxon (!) a szállodánkban. Transzferünk szinte percre pontosan érkezett egy kisebb fajta busz, és a csomagjainknak egy zárt teherautó. Egy-két utastársunk már a buszon volt, gyors bemutatkozás, majd folytattuk utunkat a többi utasért. A Mariott hotelbe volt az utolsó megállónk ahol még felvettük a többieket, és ekkor kinézve a buszból egy ismerõs arcot pillantottam meg: Eric Cheng-et az amerikai fotóst, aki a wetpixel honlapot is üzemelteti.

Az utasok összetételérõl: amerikai, francia, svájci, angol, német és még egy jordániai hölgy is és nem utolsó sorban mi magyarok.

Elvileg nem volt még itt honfitársunk vagy legalább is nem tudunk róla. A transzfert, egy magát Rudinak nevezõ igen jópofa helyi vezette, aki a 2.5 órás utat az amerikai kontinenst átszelõ Pan-Amerikai autópályán egészen Puntenaras-ig különbözõ történtekkel színesítette.

Fedélzeten
A Sea Hunter nevû hajó várt bennünket, ami az elkövetkezendõ 16 napon új otthonunk volt. Aki ismer, az tudja, hogy nem nagyon szeretek “tökölni”, de ahogy megérkeztünk és a „welcome-drinkkel” a kezemben már egy briefing teljes közepében találtam magam, pár perc elteltével már a szárazföldet is el kezdték húzni mellettünk, azaz már el is indultunk, na ekkor én is meglepõdtem.

A 19 utas a hajón elkezdte szerelni a felszerelését, mintha erre nem lett volna még vagy 40 óránk, mivel ennyit kellett hajóznunk, hogy elérjük a kolumbiai Malpeló szigetét!


Elkezdtem keresni valami praktikus helyet a hajón a felszerelésemnek, de hamar rájöttem, hogy kár, mivel már a helyemen illetve a palackomon is rajta volt a nevem(!). Összedobtam a felszerelést, kerestem egy jó helyet a kameraasztalon a fényképezõgépemnek, (ahol minden fakkban volt konnektor) a szerelést másnapra halasztottam, hogy azzal is teljen majd az idõ. Megkerestük számunkra elõre kiosztott 5-ös számú kabint. Meglepésünkre egy 3 ágyas kabin fogadott, extra helyünk lett ez elkövetkezendõ napokon.

Az ágyamon egy nevemre szóló üdvözlõkártya, térkép a merülõ helyekkel, egy zárható palack szintén „Daniel S.” felirattal a víznek, mindez a környezetvédelem jegyében, és még egy csokoládé várt.

Bevallom voltam már egy pár szafarihajón, és vettem már részt szervezett programokon, de ehhez hasonló végiggondoltsággal nem találkoztam. A hajót sok, igen neves fotós dedikált fényképei díszítik, mint: David Doubiliet, Christopher Newbert, Lionel Pozzoli stb.

A 740 km utunk elsõ része igen simán telt, délután hosszabb beszélgetésbe merültem Erikkel a fényképezés és a világ merülõ helyei tekintetében. Vacsora után a telihold fényében delfineket figyeltünk meg a hajónk orrhullámain, szemünk a fényes éjszakában a Csendes Óceán végtelenjébe veszve merengett és arra gondoltunk, milyen kalandok várnak ránk az elkövetkezendõ napokban.

Az elsõ éjszakánk jól telt szinte jobban aludtunk, mint a szállodánkban, reggeli elõtt még összeszereltem a fényképezõgépemet.

A reggelinél Ikram, a Jordán hölgy volt a társunk, aki gyógyszerészként dolgozik Szaud Arábiában, és amerikai férje van, igen sokat beszélt. Reggeli után készítettünk egy pár felvételt a hajóról majd egy kicsit visszavonultunk a kabinunkba. Ebéd után kiosztották a biztonsági eszközöket, az egyik egy rádiós egység, amit mindenkinek a felszerelésére kellett erõsítenie egy közepes méretû sárga dobozka kihajtható antennával, ami az irányt mutatja a hajón lévõ vevõ egység fele. A másik egység egy kb. 2 m felfújható bója, elemlámpa és egy síp.

Még a délelõtt a hídon járva találkoztam Pepével az egyik Skiff (zodiac) vezetõjével, aki 11 éve dolgozik a hajón, vele beszélgettem az elmúlt évek történéseirõl kihegyezve az elsodródásokra.

A Cocos szigetekre két cégnek van engedélye: az Underseahunter-nek 2 hajóval, ezek az Underseahunter és a Sea Hunter, és az Okeanos nevû hajónak. Az Okenaos 3 éve sajnálatos módon elvesztett 2 vendéget, akiket nem találtak meg, utána õ is megvette a rendszert, de valamilyen megfontolásból a vevõ egységet nem. Éppen 3 hete volt hogy elsodródott 2 vendég az Okeanos hajóról és a Sea Hunter-t kérték meg, hogy segítsen megkeresésben mivel, nekik volt a vevõegységük. Sikerrel jártak 1 óra 30 perc alatt és 3 mérföldre a Cocos szigetekrõl meg is találták a bajba jutottakat. Szóval elég hasznos kis szerkezet lehet, figyelembe véve az igen nagy és kiszámíthatatlan áramlásokat. A Malpeló szigeteken nem volt még incidens, de ide csak a Sea Hunter hajó járhat más hajó nem.

Éjszakánk szintén simán telt.

Reggel, ahogy felébredtünk és a fedélzeten állva már a vízrengetegbõl kiemelkedni látszott Malpelo szigete, ami annyit jelent, hogy kopasz. Rá is szolgált a nevére, mert szinte egy fûszál sincs rajta. A szigeten egy katonai állomáshely van, ahol általában 6 kolumbiai katona állomásozik. Védve ezzel az illegális halászattól és a cápauszony vadászoktól. Akit Kolumbiában elkapnak illegális halászaton ezen a területen, az 1-3 év börtönre számíthat és mindezt teljes felszerelés, hajó elkobzás kíséri. A Kolumbiai katonák nem szívbajosak, aki a felszólításra nem távozik a szigetrõl, az egy enyhe géppuska sorozatot kap figyelmeztetésképpen, de arra is volt már példa, hogy a szárazföldrõl jött helikopter megregulázni a halászokat. A katonák a hajónkra is feljöttek állig fegyverben a hajót és az útleveleket ellenõrizni, de nagyon készségesek voltak. A hajón „hagytak” egy kolumbiai hölgyet, aki egy szervezet tagja, ami Kolumbia természeti kincseit hivatott megvédeni. Velünk fog merülni ameddig Malpelón leszünk.

Kopár Szikla: Malpelo

Az elsõ merülésünk Altar the Virgina nevû helyen volt, ami a sziget védettebb részei közé tarozik. Mi SUI-val a kék csoportba kerültünk, a többiek pedig a sárga csoportba. A kis csónakunk Pepe vezetésével 5 perc alatt a merülõhelyen volt, lemerülés után máris egy kisebb pörölycápa tûnt fel, majd még egy, gondoltam is nem rossz kezdet, majd pár darab jackfish jött velem szemben. Mélyebbre ereszkedve kb. 20 méter mélységben “thermoclinen” haladunk át, ami kb 4 C fok különbséget jelent. A homokos ajzat felett 20-30 fõs pörölycápa-rajt pillanthattunk meg… egész jó ez a “checkdive”…

A táj nagy csupasz sziklákból áll, amin elvétve legyezõkorallok telepedtek meg. Szinte minden m2-re jut egy muréna, soknak nincs is megfelelõ búvóhelye, csak úgy a sziklákról néztek ránk. A látótávolság elfogatható kb 15-20 méter, a vízhõmérséklet a felszínen és 28-30 méteren is 22 C fok.

Érdekes volt, hogy a sügérek és a különbözõ más halak nem féltek, szinte karnyújtásnyira meg lehetett közelíteni õket.

Merülésünk után a csónakunk vitt vissza a bázisul szolgáló Sea Hunter fedélzetére. Szerencsére a felszerelésünk a csónakban maradhatott, és itt is töltötték újra a palackjainkat. Fedélzetre érve meleg sütemény és friss gyümölcs várt bennünket és mindenkinek törölközõt osztottak. A kameráknak két nagy édesvízi edény állt rendelkezésre, amibe csak ezeket lehetett tenni. A kamera asztalnál kis fehér törülközõk és minden részhez külön 220V és 110V csatlakozók, sûrített levegõs lefúvató pisztoly. Úgy látszik, találkoztak már fotós és videós búvárokkal.

A második merülésünk az EL FREEZER nevû helyen történt, ahol elsõsorban pörölycápák csoportjára vártunk. Az áramlások nagyon furcsák, amikor lemerültem, azt éreztem, mintha mosógépben lennék. Az áramlás egy 2 m-es körben vitt… a merülésen több csoport pörölyt láttunk, de sajnos nem jöttek túl közel. A merülés végén egy sasrája jött ismerkedni, sikerült pár használható képet készíteni.

Az elsõ napon csak 2 merülésre volt lehetõség a reggeli csúszás miatt. Este Pilar, a kolumbiai hölgy tartott egy kis elõadást a szigetrõl és az élõvilágról. A The Fridge az a hely, ahol a parttal párhuzamosan sodródva a pörölyök jöttek hol csoportosan, hol pedig a tisztogató helyre, ahol az angyalhalak vették kezelésbe õket.

A következõ merülésünk 11 órakor volt, a Sahara helyen de az áramlás miatt ott kezdtük, ahol az elõzõ merülést abba hagytuk. A pörölyök a merülés elsõ felében elkerültek minket, de a kékbõl hirtelen 2 sasrája tûnt fel, és méltóságteljesen haladtak el mellettünk, majd kicsit jobbra nézve egy hatalmas manta rája követte õket, elõször gyorsan eltûnt, majd hirtelen visszafordult, hogy szemügyre vegye az „idegeneket”.

SUI: Az elõzõ napon tapasztaltam, hogy a levegõfogyasztásom magasabb, mint a csoportban található többi búvárnak, ezért úgy határoztam, hogy egy kicsit a többiek fölött maradok, és fentrõl figyelem az eseményeket.

A merülési tervnek megfelelõen 25 méteren úsztunk egy 40 méteren lévõ homokpad felett, amikor a merülés 10. percében meg is érkezett a várt pöröly csapat. Alattunk úsztak el, legalább 100 példányból állt a csapat. Amilyen hirtelen érkeztek, úgy el is úsztak alattunk, folytattuk tovább a merülést. Elkanyarodva egy víz alatti szikla mellett, kicsit leszakadva a csoporttól kiúsztam a nyílt víz felé, mert megpillantottam néhány termetes Bluefin trevaly-t. Korábban Egyiptomban találkoztam már ilyenekkel, azok ott 30-40 cm-re nõttek de az itt találhatóak közel 1 méteresek. Ezüstös lapított testükön kék fekete pöttyök vannak, farok úszójuk hold alakú, testük közepén tüske sor fut hátra a farokúszó irányába. Mellúszójuk hosszú sarló alakú.

Hátra néztem, hogy mennyire távolodtam el a csapattól, de még láttam az utolsó búvár buborékait, elindultam, nehogy elsodródjak. Ekkor a kékségbõl elõbukkant egy hatalmas pörölycsapat, egyenesen felém tartottak. Lélegzetemet visszatartottam, hogy az áramló buborékok ne riasszák el a félénk élõlényeket. Gyorsan ellenõriztem a kamera beállításait és elindítottam a felvételt. 10-15 m-re lehettek tõlem, amikor észrevettek és elkezdtek kitérni balra és jobbra. Jó néhány másodpercem volt megfigyelni a csapatot. Voltak köztük kifejlett példányok, közel 4 m-es sötétszürke színû egyedek és sok kisebb 2 m körüli ezüstös színû fiatal példány.

Ezek az élõlények összetéveszthetetlenek más cápa fajokkal, jellegzetes kalapács alakú fejformájuk miatt. A szemük oldalt található. Az eddigi tudományos kutatások szerint olyan speciális érzékszervvel rendelkeznek mellyel képesek megérezni zsákmányuk testének elektromos impulzusait. Fõ táplálékuk a zátony halai, ráják kisebb cápák, polip, rákok stb. Elevenszülõk, 15-30 utódot hoznak a világra. Búvárokkal szemben a viselkedésük félénk, nehéz megközelíteni õket, legtöbbször csapatosan láthatjuk, de megfigyelhetünk kifejlett példányokat magányosan is. A Malpelo szigetnél található számos tisztító állomás, ahol az erre szakosodott tisztítóhalak eltávolítják a testükön található élõsködõket. Leggyakrabban az eltérõ hõmérsékletû vizek találkozásánál, a thermocline-ban, a hideg zónában, erõs áramlásban figyelhetjük meg. Elterjedésük globális, szinte a föld összes meleg óceánjaiban és tengereiben megtalálhatók.

Búvár computerem kijelzõjén láttam, hogy fogytán a levegõm, ideje megkezdeni a felemelkedést. 5 m-es mélységben 3 percet kellett eltöltenem, hogy újra a felszínre emelkedjek. Várakozás közben meghallottam a csónakunk hangját, az óriási tapasztalattal rendelkezõ Pepe észrevette az általam kibocsátott buborékokat, és a csónakot felém kormányozta.

Már a létrát fogtam, és egy utolsó pillantást tettem hátra a kékbe. Legnagyobb meglepetésemre egy kifejlett 3 m-es kardhal tûnt fel elõttem, közvetlenül a vízfelszín alatt. Hátuszonyát kifeszítve méltóságteljesen úszott el elõttem. Levegõkészletem már a jócskán biztonsági tartalékon belül volt, de úgy döntöttem, hogy visszamegyek megcsodálni ezt a lenyûgözõ halat. Kedvenc Hemingway regényem hala egy karnyújtásnyira volt a maszkom elõtt. Közelrõl láthattam félelmetes fegyverét, felsõállkapcsának kardszerû nyúlványát, melyet zsákmányai elejésére használ. Kölcsönösen megszemléltük egymást, majd a nyílt víz felé vette útját, én pedig a csónak felé.

A Rúzsos

A harmadik napi elsõ merülésünket 35 méteres mélységre terveztük, hogy megkeressük a piros szájú denevérhalat, mely csak a Cocosés Malpelo szigeteknél él. A tervnek megfelelõen süllyedtünk lefelé a kellemes, 24 fokos vízben. 20 méteren azonban mintha arcon csaptak volna, erõs hidegáramlatba érkeztünk. Komputerem kijelzõje 17 fokos vízhõmérsékletet mutatott. Mire magamhoz tértem a döbbenettõl, már lent is voltunk a fenéken. Merülésvezetõnk a briefing-en (merülés elõtti eligazítás) figyelmeztetett, hogy legyünk óvatosak, mert a redliped batfish nagyon jól álcázza magát, és könnyen elõfordulhat, hogy amikor egyet észreveszünk, már egy másikra majdnem rátenyerelünk. Pár perc keresés után észre is vettem egy a fura kis lényt. Szegénnyel nagyon csúnyán elbánt a természet. Nem elég hogy élénkpirosra rúzsozta a száját, és egy fallosz alakú nyúlványt varázsolt a homlokára, de még úszni sem nagyon tud, inkább csak „könyökére” támaszkodva mászik az aljzaton.

Meglõttem róla a kötelezõ portréfotót, majd megkezdtem a felemelkedést, hiszen ebben a mélységben csak 8-10 percet tölthetünk biztonságosan. Kellemes érzés volt a termocline (eltérõ hõmérsékletû vízréteg) átlépése a hidegbõl a melegbe. A két réteg határán mindig rengeteg hal tartózkodik, így volt ez most is, mert egy több száz példányból álló dorado raj mellett folytattam a felemelkedést. Felemelõ érzés volt látni ezeket a 8-10 kilós ezüstös testû halakat ilyen tömegben. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy egy kisebb falu hónapokig el lenne látva élelemmel, ha a hálóikat itt vetnék ki. De ez szerencsére nem fordulhat elõ, mert a Malpelo szigorúan védett természetvédelmi terület, és a kolumbiai haditengerészet ügyel a szabályok betartására.

A hétfejû sárkány birodalma

Merülés, evés, alvás, e három dolog körül forog az élet egy hajós búvárszafarin. Épp a harmadiknál tartottam, amikor félálomban meghallottam, amint Wilson, a fõnök, érces hangját üvölti, hogy „briiiefing!!”. Mai utolsó merülésünk a félelmetes nevû Monster Rock lesz. Ez a hely arról híres, hogy a szerencsés búvárok itt találkozhatnak a Monster Shark névre keresztelt cápával. Ez a mélyvízi cápafaj ritkán jön a felszín közelébe, de itt már többször jelentették e lomha ragadozó felbukkanását 30-35 méteres mélységben. A tervnek megfelelõen a merülés elsõ 10 percét ebben a mélységben töltöttük. Az erõs áramlás miatt a sziklába kapaszkodva fürkésztük az alattunk tátongó mélységet, de hiába vártunk a szörnyetegre. Rejtekhelyem egy kis bemélyedés volt a meredeken leszakadó falon. Furcsa érzésem támadt, mintha nem lennék egyedül.

Bekapcsoltam erõs kameralámpámat, és bevilágítottam a mélyedésbe. Nem kellett volna.

Lámpáim fényében megszámlálhatatlanul sok muréna nézett rám karnyújtásnyi távolságra. Hosszú kecses testük kígyózó mozgása, félelmetes szájuk tátogatása általában szívinfarktust hoz a kezdõ búvárokra. Én már nem vagyok kezdõ, mondogattam magamnak, hátha elhiszem, hogy ezek tényleg ártalmatlan élõlények. Fürgén kattogott a fényképezõ a kezemben, nagyon szépen pózolt a hétfejû sárkány. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a lábam alatt is mozog a talaj, levilágítottam, és újabb 10-15 murénát pillantottam meg, amint felém (pontosabban a hasadék kijárata felé) tartottak. Egyedül én álltam útjukat a külvilág irányába. Éles eszemmel gyorsan felmértem, hogy nem épp a legjobb pozíciót választottam a szörny megfigyelésére. De az is lehet, hogy valójában mégis ez volt az, csak a szörny ma más ruhát öltött.

Bye bye Malpelo

Az elsõ öt nap (13 merülés) nagyon gyorsan eltelt. Minden merülésen láttunk pörölycápát, néha közel jöttek, néha csak távolról szemlélhettük õket. Volt olyan is, hogy közel 100 példányból álló csapat úszott el alattunk a mélyben. Gyakori vendég volt a sasrája, és két merülésen a mantarája impozáns méretét és kecses “repülését” is élvezhettük. A Vörös-tengeri merüléseinkrõl már ismert kék-sárga csíkos snapper itt óriási csapatokban látható, és az egyedek mérete is nagyobb. Annyi a muréna itt, hogy vannak közöttük homeless-ek is szép számmal, akik nem találnak megfelelõ üreget a napközbeni pihenéshez.

A Sea Hunter személyzete az utolsó merülés után már az indulásra koncentrált. Profi, összeszokott csapatként mindenki tudta, hogy mi a feladata. Felkerültek a panga-k (8-10 személyes csónakok) a fedélzetre, beindultak a hajó dízelmotorjai, a kapitány kiadta a parancsot a horgony felhúzására. Ahogy távolodtunk ettõl a kopár sziklától, egy csapat piros lábú szula még elkísért minket egy darabig, majd õk is elmaradtak. Viszlát Malpelo, viszlát Kolumbia!

A Csendes óceán végtelen horizontja felé tartottunk, utunk következõ állomása, a Cocos szigetek felé. A GPS kijelzõje 680 km-es távolságot mutat, a várható menetidõ 36 óra. A következõ másfél nap programja: evés, alvás, evés, alvás, stb.

Zöld sziget: Cocos
A Cocos szigetek, épp ellenkezõ, mint a Malpeló, szinte alig látni sziklát, mert a vegetáció mindent beborít a sziget mérete is többszöröse, mint Kolumbiában. Ahogy Chaten-baybe tartunk, az elsõ horgonyzó helyünkhöz, a sziget mellet elhaladva több vízesést is megpillantunk. Mást is megérintett ez a hihetetlen látvány, hisz a Jurassic Park nyitó jelenete is itt készült. Olyan érzésem van, mintha az utolsó paradicsomban lennénk.


Szerencsénk van, az évi 7 méter esõbõl aznap nem esett, így napfényben élvezhettük a sziget látványát. Az elsõ merülésünk Manuelita volt, jó hír a víz melegebb és a tehermocline is lejjebb tolódott, rossz hogy a fõ témánk a Pöröly cápák is valószínûleg lejjebb lesznek. A vízbeugrás után kb. 25-30 m látótávolság fogadott, és egybõl feltûnt egy-két fehéruszonyú szirtcápa, amit az elõzõ héten igen ritkán láthattunk, ellentétben itt szinte mindenhol voltak. Feküdtek egymáson a homokban, vagy éppen lustán úszkáltak az áramlatban. Egész jól elszórakoztam egy szikla mögül figyelve, melyik irányból érkeznek, és az utolsó pillanatban kinézve klikk, és már kész is a közeli kép. Lejjebb mentünk figyelve a sárga kis tisztító halak raját, ugyanis õk jelzik, hogy ez itt egy tisztítóállomás.

Ez a kis megálló fontos volt az elkövetkezendõ merüléseinknél, ugyanis a pörölycápák a kinti vizekbõl “járõrözve” térnek vissza a sziklákon található állomáshoz.

A legközelebb úgy tudunk kerülni az igen félénk állatokhoz, hogy a közelben egy szikla mögé húzódva a lehetõ legkevesebb mozgással és bugyborékolással türelmesen várunk, míg az esetenként több száz egyedbõl álló raj megérkezik. A türelem és a sokszor több, mint egy percig visszatartott lélegzet meghozta a gyümölcsét: egy 10 egyedbõl álló raj jelent meg, és az egyikük már be is jelentkezett a barberfishek nyújtotta szolgáltatásra.

Mindig jól látható melyik cápán “dolgoznak” éppen, mert az oldalra dõlve nagyon lassan szinte csak az áramlattal együtt halad. Ezekben a pillanatokban van esélyünk egy-két igen közeli találkozásra. Manuelitán merülve 3 db ilyen tisztító állomást nézhettünk meg. Cocoson napi 4 merülésre volt lehetõségünk, 3 nappali és 1 éjszakai merülésre.

Éjszakai vadászat

Az elsõ éjszakai merülésünk igen izgalmasnak ígérkezett, vadászó fehérfoltú szirtcápák! Ez még rendben is van csak, mindezt 80-100 fõs “bandában” teszik. SUI barátom egy kis fenntartását fejezi ki a merüléssel és körülményekkel kapcsolatban, éjszaka 100 vadászó cápa közé bemenni, nem sok fehér embernek jut eszébe. De csak egy fontos szabályt kellet betartanunk: az ajzat fölött minimum 1 méterrel kellett lennünk, hogy a cápák nyugodtan tudjanak közlekedni.

A helyszín Manuelita Coral Garden a kis sziklasziget belsõ oldala volt. Hihetetlen ez a hely, délelõtt még a külsõ oldalon pörölycápákat figyelhettünk meg, este meg vadászó szirtcápákat. Sötétedett, félhomályban merültünk a 28 fokos vízben. Elsõ pillanatban már egy-két kóválygó cápát láttunk, de még elszórtan. Ahogy sötétedett, úgy egyre többen lettek és szépen egy nagy csoportban gyülekeztek. Ahogy összeálltak, elindult a járõrözés a szirten. Már az összes ott tartózkodó hal megpróbált biztonságos helyet találni éjszakára. Több – kevesebb sikerrel. Érdekes volt, hogy a cápák élén egy elég viharvert black jack haladt. Az elsõ pillanatokban nem tudtam mire vélni, de nem kellett sokat várnunk, hogy hogyan is dolgoznak együtt. Hamar kiderült hogy a cápák nem túl jó vadászok, és csak akkor veszik észre az áldozatot, hogyha rezgést bocsát ki, vagyis ha mozog. Így ha a black jack hirtelen lecsapott, az összes cápa követte és megpróbálta becserkészni az áldozatot.

Fura látvány volt, amikor egy pár négyzetméteres szikladarabon több tucat cápa kavargott, izgett-mozgott, egymásba harapott, a szikla recsegett- ropogott. Az áldozatot már nem láttuk, csak az óriási kavarodást. Szemtanúi lehettünk annak, mikor a cápák bemértek egy halat, egy ideig kergették, de amikor a hal megállt, akkor a cápák szépen elúsztak mellette.

A természet alkalmazkodását mutatja, hogy a cápák megtanultak a búvárok lámpáinál vadászni, így ahol a legtöbb fény volt, általában ott volt a legnagyobb akció is. Ennek szabályozásaképpen egy búvártúrán 2 alkalommal merülhettünk éjszakait a Coral Gardennél.

Kalapács banda
A dél-nyugat felöl érkezõ szél a sziget másik oldalára kényszertett minket. Így merüléseiket a szigetnek erre az oldalára szerveztük, elsõ célpontunk a híres Dirty Rock volt, egy kis kopasz sziget észak-keleten kb. 2 mérföldre a fõszigettõl. Az elhelyezkedésébõl adódóan az uralkodó áramlatok ezt a kis szigetet találják el elõször és válnak két irányba. Az elmúlt években megtanultam, ha van áramlat, akkor van nagy hal is, és ez ismét bebizonyosodott. Lemerülés után a szituáció hasonló: megbújni, nem mozogni és várni és várni, mert jönni fognak. Az elmúlt hetek legjobb pöröly akcióját sikerült meglesnünk. De sajnos 40 m mélységben a 10 perc hamar elszalad, ekkor gondolkoztam el egy zárt rendszerû újra légzõ berendezésen, bár eddig nem voltam híve ennek a technikának, de most bizonyára jó szolgálatot tehetett volna, és nem kellett volna az ájulás határáig sem visszatartani a lélegzetem.

A terv szerint megkerültük a szigetet, ahol már nincs áramlás, miközben áthaladtunk egy kis csatornán. Emelkedés közben óriási jack halakból álló rajt láthattunk, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben. Elérkezve a csatornához megtanultam mi is az az igazi áramlat. Elkapott és azonnal hyper õrbe repített, úgyhogy reagálnom kellett, ha nem akartam Galapágoszig menni.

A fehérfoltú szirt cápák unalmasan úszkáltak fel alá, több tíz márványos rája szinte alig mozogva repült el mellettem, miközben én az életemért küzdve kapaszkodtam egy sziklakiszögelésben. Elengedve 1 perc alatt a szikla másik oldalán voltam, és az áramlás egy csapásra megszûnt. A biztonsági megálló alatt fiatal fekete foltú szirtcápák voltak a játszótársaink. Ez merülõhely egyik kedvencünk lett a leírtak miatt, szinte minden nap visszatértünk. Ahogy teltek a napok a szél is enyhült, és lehetõségünk adódott az eddig szeles helyeken is merülnünk.

Talán a sziget egyik leghíresebb merülõhelye Alcyon, amit 1986-ban Cousteau fedezett fel, amikor expedíciót vezetett a szigetre.

Ez egy kb. 20 m mélyen lévõ sziklacsúcs körülötte mindenhol a végtelenbe leszakadó mélységekkel. Ez a merülõhely esik a legtávolabb a szigetektõl, és még a 2-3 méteres hullámok sem sietnek a segítségünkre, ha a felszínen egy búvárt kell megkeresni, nem beszélve az eddig is említett áramlatokról, és egyik irányban sincs szárazföld 600 km-nél közelebb. Ellenõrzöm a rádiós irányadómat a biztonság kedvért, és a kötél mentén már merülök is.

Az áramlat közepes, elsõk között érem el a vizaalatti hegy csúcsát ahol szinte mindenhol pöröly. Keresek egy szimpatikus sziklát a szélen, ahol szemtõl szembe találkozhatok a kékbõl visszatérõ több százas pörölycápa rajokkal. Pár perc elteltével jönnek, 5-10 db, esetenként igen közel. Hihetetlen érzés, amikor karnyújtásnyira úszik el a természet eme furcsa teremtménye. Várunk, hátha azon szerencsések egyike lehetünk, akik megszemlélhetik, hogy a vizaalatti égboltot pörölycápák hada borítja. De sajnos most a nagycsapat elkerül bennünket. Lehet, hogy az áramlás nem volt elég erõs, hogy a sziklák közelében jöjjenek vagy ismét az a pár pillanat nem volt elég, amit lent tölthettünk, de ez sajnos soha nem elég. Felemelkedés közben még pár darab silky cápa teszi tiszteletét.

A merülés 7. napja gyorsan telik. Két fõ témánk maradt még az ezüst foltú szirt cápák, és az igen különleges élõlény a piros szájú denevér hal, ami csak a Cocos szigeteknél honos. Az ezüst foltú szirt cápa minden nap késõ délután érkezik meg a sekély tisztító állomáshoz a part közelében. Ismét nincs semmi más dolgunk, mint kiválasztani a megfelelõ helyet és várni. Pár perc múlva mégis jelenik. Méltóságteljesen közelít, ügyet sem vet ránk, és máris kezdõdik a kezelés, szép lassan teszi a köröket… Pár perc múlva egy baby, kb. 60 cm-es kis ezüst is feltûnik majdnem teljes a család. A merülõ helyen találhatóak az aljzaton mászkáló denevérhalak is. Akik csak kicsit különböznek a Malpelóan megismertektõl.

Merülés 220 méterre

Már csak egy igen érdekes kaland vár ránk merülés egy tengeralattjáróval. A túra utolsó elõtti napján befut Cocosra az Argos is, ami a kiszolgáló hajója a DeepSee nevû tengeralattjárónak és jelen esetben otthont ad a BBC forgatócsoportjának. A merülésünk 220 m-re szólt, ami a Cocos szigetek törésvonalának kezdetét jelenti. A tengeralattjáró egy 3 személyes tudományos célokra kifejlesztett jármû. Különlegessége, hogy az utasok és a személyzet egy komplett gömbben ül, ezáltal a kilátás szinte 360 fokos. Az eligazítás során szóba kerül egy mélytengeri cápa faj is, amit eddig csak pár alkalommal láttak kb 300 méteres mélységben. Így tervünk módosul, reménykedve az igen különleges találkozásban.

Irány az Argos, gyors átöltözés és már vonatatnak is a merülõhely fölé.


Igen különleges élmény, amikor a gömb fölött átcsapnak a hullámok, és palack nélkül kezdünk merülni. Pár ellenõrzés és már tartunk is az ismeretlen felé. 100 m mélységben már félhomály uralkodik, és kb. 160 m mélységben, ahol elérjük az aljzatot már majdnem teljes a sötétség. Felkapcsoljuk a külsõ világítást, és már indulunk is felfedezni ahol ember igen ritkán járhat.

Elsõ állomásunk kb. 170 m mélységben található szirt, ahol megdöbbenéssel tapasztaljuk az élõlények változatosságát.

Különleges sziklahalat láthatunk, nagy rákokat, ismeretlen sügéreket, és megcsodálhatjuk az igen jól álcázott békahalat vadászat közben is. Majd indulunk a törés felé, kb. 190 m mélységben elérjük. Az élet egyre ritkább, ahogy tartunk lefelé, de igen különleges sziklaformációkat láthatunk.

Merültem már egy jó párat, de ilyen különleges látványban nem volt még részem… mintha a holdon járnék. Hihetetlen érzés, ahogy merülünk a fal mentén. De sajnos a pilótánk Schmulik rossz hírt közöl: késésben vagyunk, így sajnos nem tudunk mélyebbre merülni, mint a tervünk volt, mivel már sötétben érnénk a felszínre, és ez nem engedélyezett. Így 220 m méteres mélységbõl visszafordulunk és elkezdünk emelkedni.

A lenyugvó nap fényében 3.5 óra múlva érkezünk vissza a felszínre. Szinte perceknek tûnt ez az utazás. Egy életre szóló élmény-merülésben volt részünk, még ha a különleges cápával nem is sikerült találkoznunk.

Másnap eljött a túra utolsó három merülése, reggel Alcyon, Dirty Rock, és Manuelita a legjobbak. Az utolsó két merülést én a tengeralattjáróval töltöm, szeretnék egy-két képet kívülrõl is készíteni, merülés közben. Majd gyors horgonyszedés és indulunk vissza. 16 napunk a SeaHunter fedélzetén talán a világ legkülönlegesebb merülõhelyein merülve fantasztikusan telt, hihetetlen profizmussal mind a merülés és a kiszolgálás területén. Egy biztos, visszatérünk, hogy lehetõségünk legyen újra belépnünk a föld talán utolsó búvárparadicsomába.

Írta és fényképezte: Selmeczi Dániel