Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Adria 3. – Adriai delfinparádé

- Delfinek, jó sokan! – kiáltotta Mario kapitány, miközben izgatottan himbálta körteformájú testét, és heves kormánycsűréssel nyugati irányba állította a hajót. – Legalább húszan vannak, de lehet, hogy még többen is! – mondta, majd amikor hitetlenkedve néztem rá, összevonta tépőzár-szerű szemöldökét, és úgy nyomatékosított: – Inkább harmincan! – Ezzel ránehezedett a gázkarra, és az öreg 170 lóerős dízelmotor, megkopott eresztékein olajat szuszogva, tiltakozó morgással küzdötte fel a hajót a szédítő 8 csomós sebességre.

(A tenger világának egyik ámulatba ejtő csodája, ahogy kapitány és hajója hasonulnak egymáshoz az együtt töltött évek hatására. Látványos párhuzamot lehet vonni például Mario kapitány és Jadran nevű túrahajónk között. Mindkettő inkább testes, mint áramvonalas. Formájuk középen kiszélesedik, tetejük elkeskenyedik, faruk öblös. Megfontoltan mozognak, a sietség legkisebb jele nélkül. Viharos tengeren is kiválóan helyt állnak, ám a túlzott klinikai tisztaság egyikükre sem jellemző. Teljes hasonulás ez a javából, a legjobb házasságokat megszégyenítő harmónia.)

Tényleg, ahogy közeledtünk, egyre több uszonyon csillant meg a napfény a tükörsima felszínen. Úgy nézett ki, a delfinek ezúttal nem vetik be a megszokott trükköt, nem tűnnek el nyomtalanul, sóvár tekintetünktől kísérve. Sőt! A hatalmas csapat, mint Nelson admirális flottája, szép lassan a hajónk felé fordult, és a felszín közelében, egy-egy sípoló lélegzetvételre felbukkanva, elkezdték becserkészni búvárokkal megrakott bárkánkat. Pedig simán megtehették volna, hogy faképnél hagynak bennünket: egy felnőtt delfin gond nélkül tud 200 méter mélyre merülni, és kényelmesen elvan 7-8 percet egy levegővel a víz alatt.

A hajón több nemzet képviselte magát: 2 HR személyzet, 22 D búvár, 1 HU búvároktató. A 22 D vendég izgatottan a hajó orrába nyomult, közülük az egyik különösen lelkes példány olyan szögben hajolt ki a korláton Nikon fényképezőjével a kezében, hogy kénytelen voltam újragondolni általános iskolai ismereteimet a súlypontról és a gravitációról. A delfinek közben visszavonultak egy röpke tanácskozásra a víz alá, majd a “legyen jó napjuk a turistáknak” napirendi pontot néhány tartózkodással, de döntő többséggel megszavazták. És elkezdődött a show.

Az események sűrűségére való tekintettel ettől a ponttól kénytelen vagyok a sportműsor-közvetítők tömör és lényegretörő stílusát alkalmazni beszámolómban. Tehát: hajóorrtól 10 méterre 2 delfin szimpla szaltót dob, majd szélsebesen átúsznak a hajó alatt. Három delfin a Jadran bal oldalán egymás után a felszínre emelkedik, hátuk szabályosan görbül, szinusz görbét rajzolva a felszínre. Ezt rejtett üzenetnek veszem, és bekiabálom nekik a másodfokú egyenlet megoldóképletét, de még csak egy füttyre sem méltatnak. Újabb kettő, ezúttal balról, közvetlenül be a hajó orra elé, nagyátló, leszúrt Rittberger, jobbra el. És így tovább. Olyan hihetetlen a bemutató, hogy már azon sem csodálkoznék, ha valamelyik egy dupla szaltó közben belevágna a Hamlet monológba, vagy összeütne egy heringfilét Orly módra.

Másfél órán keresztül játszottak velünk, nekünk ezek a csodaszép állatok. Az egyikőjük ugrás közben, hanyatt fordulva pont belenézett a szemembe, szédítő másfél méteres távolságból, és meg mernék esküdni, teli szájjal nevetett rám. – Mi van, nem láttál még delfint, szárazföldi testvérem? – kérdezte a mosolya.

A páratlan élmény után, mint földigiliszták a hirtelen fényben, zavarodottan kezdtünk visszakúszni a helyünkre. Mindenki bamba mosollyal meredt maga elé. Mario kapitány asztmás bagolyként sípolva ismételgette: ilyen élmény csak százévente egyszer adatik meg, és mindezt neki köszönhetjük, ő vette észre a delfincsapatot. A fényképezőgépes D vendég azon morfondírozott, hogy vajon megfelelő mélységélességgel sikerült-e elkapnia azt a bizonyos dupla szaltót, és látszott rajta, hogy komolyan nyugtalanította a gondolat. Mindenkin látszott, hogy teljesen az élmény hatása alá került: a rendszerető német csapatból egy árva zokszó sem bukott elő, hogy a másfél órás kerülő miatt kimaradt az ebéd. Én végre lassan magamhoz tértem, komoly arccal bemondtam, hogy az 5 euró delfinadót a túra végén mindenki legyen kedves rendezni a bázison, majd a beálló zavart csendben hátravonultam a tatra, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a delfinek tovább ugráljanak. Belül, a szemhéjamon.

Szepesházi András

Előzmények:

- Békalábnyomok – Beharangozó
- Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
- Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi