Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő“Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Adria – Héköznapi kihívások

Tanítványaim közül vannak, akik örökre megmaradtak bennem – mert lelkesedésük, tenger-szeretetük, személyiségük miatt élmény volt oktatni őket. Olyanok is vannak, akiknek kár volt a víz alá menniük, sőt akár a fáról lemászniuk – őket mára a feledés jótékony homálya fedi. De néha, kivételes pillanatokban akadt egy-egy tanítvány, akinek tehetségtelensége rettenetes szorgalommal, tanulni akarással párosult – ez az igazi kihívás egy oktató számára.

Egyet mesélek közülük:

A nyaraló osztrák páros hölgy tagja (Julia) képviselte a családban az értelmiségi vonalat, pszichiáter lévén, ám bruttó regisztertonnában mérve kettejük súlyának mindössze egyötödét vitte el, pedig rá sem a karcsúsított 36-os ruha illett. A férfi, Hans, egykori erőemelő, csúcsformájában bizonyára impozáns látványt nyújthatott, ám a dicsőséges napoknak már rég leáldozott: most leginkább egy hatalmas tepsiből kidagadt kelttésztára emlékeztetett. A férfit több segédeszköz (cipőkanál, ipari prés, fakanál) segítségével beleszorítottam a bázison fellelhető legnagyobb ruhába, majd indultunk a vízbe. Miközben kacsáztunk lefelé a parton, Hans kedélyesen hátbavágott, és megosztotta velem korábbi búvárélményeit:

Tuggya, voltam én már búvárolni, de nem így, ezzel a bojlerrel a hátamon. Hanem csak úgy, tuggya, tappanccsal meg hallátóval. Pipa köllött volna, mer így csak kapkodtam ki a fejem, mint a strucc. De nem volt. Hahaha! – fejezte be öblös nevetéssel szakmai összefoglalóját.

Hanssal nem is volt sok baj, szegény Julia azonban abszolút a szakmájába vágó élményeket szerzett a búvártanfolyamon. Civil életében pánikbetegek gyógyítására szakosodott, gyakorló pszichiáter volt, ám saját bevallása szerint kizárólag az egyetemen elsajátítot anyagra, és a betegek beszámolóira támaszodott hippokratészi tevékenysége során. Most végre tett egy kis kirándulást a válaszfalon túlra, mely orvost és betegét elválasztja egymástól.

Vannak emberek, akik mint hal a vízben. Julia egyértelműen a másik csoportba tartozott. Amikor 20 percnyi kérlelés után először ledugta a fejét a víz alá, a pániktól csészealj nagyságúra elkerekedett szemeiből láttam, hogy hamar búcsút fogunk mondani egymásnak. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Az első merülési kísérlet hamar véget ért: a derékig érő vízből vizilabda kapusokat megszégyenítő magasságba taposta ki magát, hevesen csapkodott, és minden porcikáján látszott, hogy szeretne a Föld bármely más pontján lenni, feltéve hogy az a bizonyos pont száraz. Azt hiszem, a Szaharát választotta volna legszívesebben. Ennek ellenére kidülledt szemekkel közölte velem, hogy jól van, tetszik neki ez a búvárkodás dolog, csak ez az egész izé a szájában, meg a levegő, meg a buborékok – szóval ezt meg kell szokni. Pihentünk rövid 20 percet, összeszedtük a bátorságunkat, és ismét lemerültünk. Pár másodperc után leesett neki, hogy megint víz alatt van, így jött a lassan megszokottá váló mutatvány: vizilabdás taposás, csapkodás, fuldoklás. Két és fél óra múlva lilára fagyott szájjal próbáltam neki elmondani, hogy semmi rossz nincs abban, ha valaki úgy dönt, hogy ez az egész nem neki való, ám reményeimet homokra építettem: Júlia kitartóbb volt, mint az orosz tél.

Így ment ez, hosszú napokon keresztül. Közben magam is gyakorló pszichiáter lettem: a felszíni szünetek során egyszerre próbáltam megnyugtatni, önbizalmat önteni belé, közben magamban elmormoltam pár szót az emberek sokféleségéről és a tolerancia fontosságáról, majd újra és újra nekivágtunk közös kis vízalatti kalandunknak. Az igazi hab a tortán persze Hans segítőgészsége volt – ő ugyanis beállt mellém segédoktatónak. Kiváló analitikus készsége révén hamar felismerte, hol a bajok gyökere, és harsányan hangot is adott véleményének.

Rövid részlet a sokadik felszíni szünetből, amikor a páros egyszerre magyarázott nekem:

H: Mindig ezt csinájja, kitalál magának dolgokat, aztán beindúnak, tuggya, az agyába a fogaskerekek. De nem ám olyan rendes módon, hanem furán…
J: És akkor egyszer csak érztem, hogy víz van a számban és nem kapok levegőt…
H: …és aztán agyaskodik olyanokon, amiken nem kéne. Julia, fújjad már ki rendesen azt a levegőt, ne csak itten sípoljál nekem!
J: …én próbálok megnyugodni, de ha egyszer nem működik ez a dolog a légzéssel…
H: …mer tuggya, ő előre lejácca magába, hogy biztos baj lesz, oszt már pánikol is…
J: …mindig pont ezt magyarázom a betegeimnek, hogy mélyeket kell lélegezni…
H: …pedig ha nem agyalna, elsőre mindent jól csinál, csak aztán elkezd gondolkodni, na és ezt nem kéne neki!

És így tovább. Közben búvárórám elütötte a 7 órát, a nap látványos bíbor halált halt a horizonton, és a konyhában a vacsorám szép csöndben, magányosan oszlásnak indult.

Szepesházi András