Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Egyiptom – Az oktató sötét oldala

Mit tesz egy búvároktató, ha épp szabadságon van? A normális agyműködésű példány elmegy a Tátrába és a hegyi kecskék táplálkozási szokásait térképezi fel; az igazán aberrált viszont ilyenkor is merül. Merül, és élvezi, hogy víz alatt töltött percei elsősorban nem a maszkürítés és a vészhelyzeti felemelkedés mintaszerű bemutatásával, hanem gondtalan lebegéssel telnek. És persze az aberráltak között is találhatunk néhány gonoszabb egyedet, akik számára a szabadság alatt (és inkognitóban!) végzett merülések további örömforrásokat rejtegetnek: épp szolgálatban lévő, ismeretlen oktatótársaik idegeinek megtépázását.

Amikor vézna és mosolygós, szélesvásznú optimizmussal megáldott egyiptomi túravezetőnk, Salaka megkérdezte a déli szafari első napján, hogy kinek, hány merülése és milyen tapasztalata van, habozás nélkül válaszoltam:

- Két éve vizsgáztam egy magyarországi tóban. Sajnos, azóta nem merültem.
- És akkor hány merülésed is van összesen? – kérdezte Salaka, még mindig mosolyogva, de az aggodalom első bárányfelhői már megjelentek tekintetében.
- Hát négy. Tengerben még nem merültem, és az igazat megvallva, kicsit félek is. De csak nem lesz baj…

Salaka mosolya apró darabokra tört, és porcelán cserepekként szóródott szét a hajó fedélzetén. Mormogott valamit anyanyelvén, amelyből négyszer is kihallani véltem Allah nevét, de szerencsére mondanivalója nagy részét elfedte a számomra érthetetlen arab nyelv. Teljesen átéreztem helyzetét. Egyhetes mélydéli szafarira jelentkeztünk, letörésekkel teli, áramlásos-cápás-mantás merülések előtt álltunk. Ezzel szemben ő egy szerencsétlen kezdő előtt állt, akit életben kell tartania ebben a környezetben. Egy pillanatra megsajnáltam, és majdnem feladtam inkognitómat, de aztán eszembe jutottak saját tapasztalataim: például amikor az Adria legszebb részén vezettem egyhetes búvárszafarit, és szeretett főnököm indulás előtt pár perccel fedett fel előttem két apró részletet az úttal kapcsolatban:
a) a hajót túlfoglalták, így sajnos nem lesz kabinom, és
b) két 12 éves búvárpalánta is van a hajón, akik maximum 12 méter mélységig merülhetnek, és őket kell kísérnem.

Az a túra remekül telt: egy hétig jól nevelt lamantinként harapdáltam a tengeri füvet 10 méter mélyen, és kétségbeesetten próbáltam minden merülésen valami új típusú moszatot találni a lurkóknak. Miközben a szirtek érdektelenül kopár tetején bóklásztunk, a felnőttek készülékeiből hosszú buborék füzérek szakadtak fel a mélyből, és pukkantak szét a felszínen, akárcsak saját, a búvároktatói élet szépségeivel szemben táplált illúzióim. Esténként visszhangos volt a hajó a felnőtt búvártársaságtól, ahogy merüléseikkel egymásra licitáltak: ki hány langusztát, angolnát, murénát látott. A két srác szemében ilyenkor félreérthetetlenül ott csillogott az üzenet: alighanem én lehetek a világ legrosszabb oktatója, ha ezekből egy hét alatt semmit sem tudtam mutatni nekik. Egy polippal ugyan próbáltam javítani a megítélésemen, de vesztemre a többiek épp aznap találtak 35 méter mélyen egy jó méteres macskacápát; és hát kit érdekel a polip utólag, ha macskacápa is volt odalenn?

Így aztán gonoszul eltökélt maradtam, és ragaszkodtam eredeti tervemhez: kezdő búvár leszek, legalábbis az első merülésig.

Már a felszerelés összerakásánál adódtak problémák: az INT típusú első lépcsőt fordítva raktam a palack csapjára, a jacket nem volt rögzítve a palackra, a ruhámat fordítva vettem fel, és olyan szerencsétlenül ácsorogtam benne, mint egy kifordított és vizes vattával kitömött zokni. Salaka becsületére legyen mondva, a mosoly visszatért az arcára, és kedvesen korrigálta hibáimat. Csak akkor remegett meg alig észrevehetően az alsó ajka, amikor fordítva raktam számba a légzőautomatát, de aztán összeszedte magát, és ismét mosolyogva mutatta meg a helyes irányt. Barátaim a háttérben halkan pukkadoztak a nevetéstől, és próbáltak másfele nézni, nehogy óvatlanul leleplezzék sátáni tervemet. Fazekas „Punnyadt” Tibor barátom, aki annak idején bevezetett az oktatói élet rejtelmeibe, Lothar Matthaus edzői kvalitásait megszégyenítő módon sziszegett a háttérből: „remegjen a térded, látsszon, hogy félsz!”. Salaka, immáron komolyan aggódva, még egyszer elmondatta velem az aranyszabályt: „Soha ne tartsd vissza a lélegzeted a víz alatt!”, aztán egy gyengéd kezdőlökéssel besegített a tengerbe.

A vízben aztán – szinte szégyellem bevallani – mindent bevetettem, amit hároméves oktatói odüsszeiám alatt valaha is láttam kezdő tanítványaimtól: a maszkom telement vízzel, sűrűn vettem a levegőt, uszony helyett a kezeimmel evickéltem, hátamra estem, és tágra nyílt szemekkel meredtem Salakára: „most akkor mi van?”

Salaka heroikus küzdelmet folytatott, hogy az öt méter mélyen lévő homokpadon nyugalomra bírjon. Mivel – valahányszor más irányba fordult – sűrűn eresztettem ki a levegőt a tartalék reduktoromból, 10 perc elteltével sikerült 100 bar alá leküzdenem a palacknyomást. Salaka hitetlenkedve meredt először a nyomásmérőmre, majd a szemembe – ez utóbbiból szinte semmit nem látott, lévén a maszk fele vízzel volt tele, a másik fele párás volt. Azt hiszem, túravezetői múltjában soha nem állt közelebb ahhoz, hogy előrántsa tőrét, és egy gyors mozdulattal pontot tegyen mindkettőnk szenvedéseire. Éreztem, hogy nem kellene tovább feszíteni a húrt, meg lassan háttérbe szorult személyiségem sötét oldala, és inkább élvezni szerettem volna a merülést. Így aztán kiürítettem a maszkom, szépen belebegtem, és mutattam Salakának, hogy vezessen.

Salaka nem minden gyanú nélkül, de fokozódó elégedettséggel figyelt. Lassan elengedte a palackom csapját, amit eddig két kézzel markolt, nehogy újabb hülyeséget csináljak. Egyre szélesebb mosollyal mutogatta az „oké”-kat, és láttam, ahogy szép lassan visszatér belé a remény. Ideje volt bevinni az utolsó találatot. Levettem a maszkom, benyúltam búvármellényem zsebébe, kihúztam a merülés előtt bekészített napszemüveget, hanyag mozdulattal felbiggyesztettem az orromra, mutattam neki egy „oké”-t, és igyekeztem fapofával tovább merülni. Salakának leesett a tantusz, hogy mi is történt eddig. Sajnos maszk nélkül nem láttam az arcát, de a környéken figyelő barátaim, később a hajón igen plasztikusan írták le merülésvezetőnk viselkedését.

Pár perc múlva visszatettem a maszkom, és végre gondtalanul merülhettünk, bár Salaka addig nem látott jelzéseket mutogatott nekem a víz alatt – ha jól fejtettem meg, azt szerette volna, hogy létesítsek egy (vagy több) kecskével szexuális kapcsolatot. Aztán lassan lehiggadt, csak nevetett és rázta a fejét, majd szépen elkezdtük körbejárni a szerencsétlenül járt halászhajó roncsát, 15 méter mélyen.

A látótávolság pimaszul közelített a végtelenhez, meggörbítve a homokos tengerfeneket, amelyet mesebeli mézeskalács-házikókhoz hasonló, korallal borított merész tornyok tarkítottak. Az oldalán pihenő hajó – a kapitány feltehetően képességeinek nem teljes birtokában vezetett, ha nem vette észre a víz felszínén magasló szirtet – kényelmes otthont nyújtott megannyi korall- és halfajnak. A kabin bejárata előtt álarcos pillangóhalak tétova csoportja tanácskozott, akárcsak az Operába készülő hölgyek a bársonnyal borított lépcsőfeljáró előtt – szinte hallottam, ahogy odabenn, a nagy teremben hangol a zenekar. A primadonna, egy jó kétméteres muréna, hanyag eleganciával nézett ki a kabinból, és folyamatosan tátogva skálázott, ahogy az előadásra készült. Alatta néhány garnélarák fejvesztve rohangált, mint a zenekar szeleburdi vonósai, akik összecserélték kottáikat, és egyikük most jött rá, hogy a kotta helyett kedvenc receptgyűjteményét hozta magával a premierre.

A várakozó hangulat fokozódott: a pillangóhalak egyre sűrűbb rajba tömörülve tanácskoztak, a muréna tátogása és a rákok rohangálása felgyorsult. Végül megérkezett a karmester: egy sasrája úszott be a végtelenből a hajó fölé, hosszú, elegáns frakkja lebegett teste körül. A jegyszedő, egy különösen mérges tekintettel megáldott titán íjhal, pár méterre az előadás helyszínétől agresszív homoktúrással és dülledt szemekkel hozta mindenki tudomására, hogy a műsor megkezdődött, mostantól csak a testén keresztül lehet bejutni a nézőtérre.

Az előadás után lassan továbblebegtünk a roncs mellett, vissza a hajó irányába. A komputeremre vetett pillantás ugyan azt mondta, hogy van bőven időnk, de a merülés elején elfecsérelt levegő megbosszulta magát, így rövidesen vissza kellett térnünk a felszínre. A hajó alatt egy hatalmas napóleonhal, fajtájára oly jellemző nemtörődömséggel, fél szemmel megvizsgált minket, majd ejtette a témát. Domború homloka akár a hatalmas szellemi tőke szimbóluma is lehetett volna, de a víz alatti világ ismerői jól tudják, hogy ezek a példányok az „enni – oldalra nézni – üríteni” gondolatmeneten általában nem jutnak túl. Esetleg kivételes egyedek a „van-e a búvárnál főtt tojás, a kedvenc csemegém?” kérdésig is elmerészkednek, majd igen válasz esetén bezabálják azt, nem törődve vele, hogy ez az életükbe kerülhet.

Másfelől, a fent említett gondolatciklus közben viszonylag elégedettnek látszanak, szemben számos városlakó embertársunkkal, akik jóval összetettebb problémákon rágódva boldogtalanul élik életüket. Ahogy a közel kétmázsás, lassan távolodó testet néztem, hirtelen nem tudtam eldönteni, vajon ki is járt jobban az evolúciós versenyben.

Lassan felemelkedtünk, és én igyekeztem sietve elhagyni a vizet, mielőtt kedves merülésvezetőm illő bosszút állhatott volna rajtam a felszínen. A létrán segítő kezek nyúltak felém, és Mahmud, a hajó egyik „mindenese”, kevés foggal tarkított szájával beleharsogta teljes angol tudását az arcomba: „Everything OK?”. Később rájöttünk, hogy nem csak a merülés után szereti használni ezt a kérdést, hanem köszönés, búcsúzás és időjárásjelentés helyett is ugyanezt a szófordulatot alkalmazza. Rámondtam a kötelező választ, „Everything OK”, aztán kikapaszkodtam a tatra.

A hajó fedélzetén Salaka, megfeledkezve a hátán lógó palackról és ólmairól, egyből hozzám kacsázott.
- Te.. te… teeee! Hát tudod, te egy … te vagy. – sorolta szorgosan rólam kialakult véleményét.

Aztán széles vigyorral hátba döngetett, én pedig hálát adtam a sorsnak, hogy mindössze hatvan kilóra hízott az aktív búvárévek alatt. A következő napokban még gyakran kaptam barátságos hátbavágást, valamint különböző utalásokat arra, hogy a történelem mely szakaszában kellett volna az ilyen „humorral” megáldott embereknek, mint nekem, elhullaniuk. De minden alkalommal láttam a szemében a megkönnyebbülést is, hogy nem kellett egy keserves hetet végigkínlódnia velem a túrán.

És én? Én esténként nyugodtan és mélyen aludtam, és valószínűleg mosolyogtam álmomban. Ki mondta, hogy a gonosz tényleg mindig elnyeri méltó büntetését?

Szepesházi András

Előzmények:

- Békalábnyomok – Beharangozó
- Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
- Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi
- Békalábnyomok – Adria – Adriai delfinparádé
- Békalábnyomok – Thaiföld – A retusált Édenkert
- Békalábnyomok – Thaiföld – Phi-Phi pillanatok
- Békalábnyomok – Indonézia – Lázad a szervezet