Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Kelet-Timor – Keleti koktél

Kollégám, Fernando Rodrigez Miquel Ramirez Barretto elégedetten hátradőlt, elfojtott böfögéssel lerakta maga mellé a rizsestálat, és rágyújtott egy mezítlábas cigarettára. Közben társa, Jose Alejandro Pedro Ruiz Da Silva, szakadt farmernadrágját fél kézzel tarva, sietős léptekkel ment a kompresszorhoz, hogy lecsapolja a palacktöltés közben felgyűlt kondenzvizet. Azon Kedves Olvasókat, akik az előző két mondat után meg vannak győződve arról, hogy lecsúszott spanyol főnemesekkel dolgoztam együtt a búvárbázison, sajnos ki kell ábrándítanom. Az igazság azonban épp oly meseszerű, mintha egy királyi ház kitagadott családtagjai vettek volna körül.

Kelet-Timor számos bájos – és kevésbé bájos – meglepetést tartogat a nyugati civilizáción edződött látogató számára. A sok évszázados idegen uralomnak köszönhetően a különböző kultúrák üdítő koktél módjára keverednek ebben a kis országban és lakosaiban. Előbb a portugálok tettek egy bizonytalan kísérletet az ország gyarmatosítására, mely közel háromszáz éven át tartott, majd amikor jobb érzésektől vezérelve kivonultak, Kelet-Timor mintegy hat órán át élvezhette szabadságát, egészen az indonéz hadsereg megérkezéséig. Ugyan 1999-ben kivívták függetlenségüket, de az idegen gyökerek nem tűntek el: a mai napig egyenlő arányban van jelen a portugál, indonéz és timori múlt az ország mindennapjaiban.

Egyik legkedvesebb élményem a helybéliek neveihez fűződik. Éles ellentétben például Balival, ahol összesen négy keresztnév létezik, és ezeket ráadásul egyaránt fiúk és lányok is viselik, a timoriak a portugál mintát követik. Sok névnél jobb a több, vallják a helyiek, és cirkalmas, nemesi hangzású nevekkel ruházzák fel újszülöttjeiket. Mással sajnos úgysem tudják felruházni őket, lévén egy átlag timori 25 cent napi jövedelemmel rendelkezik, ha épp van munkája. Amikor első találkozásunk alkalmával Fernando teljes nevén bemutatkozott, úgy pislogtam, mint egy különlegesen nagy szúnyogot lenyelni próbáló béka. Zavartan elmormoltam a saját nevemet, amellyel eddig semmi bajom nem volt, most azonban egyértelmű volt: ebben a társasjátékban rögtön az elején alul maradtam.

Az idegen gyökerek máshol is megmutatkoznak, például az ország egyik hivatalos nyelve a portugál. Ez némiképp megbolondítja a mindennapi kommunikációt, mert ezt a nyelvet pont senki nem beszéli a helyiek közül. Szerencsére a másik hivatalos nyelv az indonéz, amely sokkal elterjedtebb, de a nagy többség a tetum nyelvet bírja, amely furcsa keveréke a malájnak, a portugálnak, és néhány hang erejéig egy őserdei papagájfaj rikoltozásának. Ugyancsak a portugál befolyás eredménye, hogy a lakosság 95 százaléka hithű katolikus, és buzgó vasárnapi templomjáró. A vallást nagyon komolyan veszik, még akkor is, ha kissé rugalmasan értelmezik, és a helyi gyakorlat néha eltér a Szentírás hirdetett igéjétől: Szűz Mária szeplőtlen fogantatásában épp úgy hisznek, mint abban, hogy ha tyúk száll a disznó hátára, akkor utóbbi hamarosan malacáldás elé néz.

Izgalmasnak ígérkezett ez a nap, hiszen kedvenc tanítványaimat vártam, hogy megejtsük első nyílt vizi merülésünket. A három helybéli fiú, Alonso, Jorge és Miquel (teljes nevük közlésétől, a könyv terjedelmére hivatkozva, ezúttal eltekintenék) tanfolyamát munkahelyük, a Halászati, Vízügyi és Népjóléti Minisztérium szponzorálta. Mivel az ő angoljuk és az én indonézem körülbelül egy szinten mozgott – egyszer akartam étteremben indonézül vacsorát rendelni, erre jött egy fehér köpenyes férfi és lenyírta a hajamat -, Fernando kollégám magára vállalta a tolmács szerepét. Az elmélet még így is kissé zötyögős volt, de némi mozgásszínház és pár szemléltető eszköz segítségével túljutottunk Boyle-Mariott törvényén és a fordított elzáródás fogalmán. Majd a gyakorlat jobban megy, biztattam magam, miközben kezemben egy üres sörösdobozzal, fennakadt szemekkel tántorogva próbáltam elmutogatni a mélységi mámor hatását, és titokban nagyon reméltem, hogy a PADI minőségbiztosítási részlege épp máshol van elfoglalva.

Tanítványaim szuszogva öltöztek be túlméretes neoprén ruhájukba a 40 fokos melegben. Mindegyikük ragaszkodott hozzá, hogy saját búvárruhában csinálja végig a tanfolyamot – sajnos a vásárláskor senki nem magyarázta el nekik, hogy a víz alatt nem árt, ha szoros a ruha, így aztán kaftánszerű köpenyként burkolták vézna testükre a a 3mm-es, túlméretes neoprént. Tiszta szerencse, hogy a vízhőmérséklet ritkán megy 30 C alá, különben jégkrémmé fagyott tanítványokkal kellett volna elsajátítanom a maszkürítés fortélyait.

Pár perc múlva, az öt méter mély homokpadon térdelve kétségbeesetten próbáltam némi fegyelmet verni a bandába – ezzel az erővel egy kisiskolás csoportot is megpróbálhattam volna kettős oszlopban átterelni a vattacukor árus és a törökmézes bódé között. Alonso, feledve (vagy sosem értve) az elméleti oktatást, két kézzel nyúlt egy tűzhal után, amely római harci szekér módjára forgolódott egy szirt körül, fenyegetően meresztve mérgező tüskéit.

Jorge-nak annyira tetszett a Boyle-Mariott törvény gyakorlati alkalmazása, hogy pattanásig fújta mellényét, és pezsgősdugóként távozott a felszín irányába. Meg mertem volna esküdni, hogy a maszk mögött boldog vigyorra húzódik az arca. Miguel először két vállra fektette saját magát a homokban, majd hátraszaltóval próbált szabadulni szorult helyzetéből, kisebb zavart váltva ki a mögötte ámulva figyelő tűhalak között.

- Miért nem lettél inkább sírásó, ott nem izgágáskodnak az ügyfelek – sírt fel egy hang a fejemben, de elnyomtam, és nekiálltam megküzdeni tanítványaim életéért. Mintegy húsz perc múlva, mindössze egy könnyebb tűzkorall sérüléssel, ám számos tapasztalattal gazdagabban, rendeződtek az erőviszonyok, és immáron alakzatba rendeződve elkezdtük felfedezni a padka élővilágát.

Egy kisebb korallszirt tetején – mint már annyi timori merülésem során – sikerült ismét valami újra bukkannom. Eddig még csak könyvben találkoztam a jónevű „bibircses varangyhal”-lal – fotón is bizarrul festett, de a valóságban egyszerűen lenyűgöző volt. Mint a Muppet Show-ban, a karzaton ülő öreg páros cinikusabb tagja, torz vigyorral meredt ránk. Szemeit kaméleonszerűen forgatta, bojtos horgászcsápját harciasan lóbálta, és ötcentis testéből olyan megvetés sugárzott felénk, mintha lekváros uborkával próbáltuk volna megetetni. Kifejezetten hálás voltam a Természetnek, hogy nem rakott több anyagot ebbe a halba, mint egy hízott gesztenyébe – ha lett volna belőle kétméteres változat, biztos visszatérő rémálmaim lettek volna róla.

Ahogy haladtunk tovább kis felfedező körútunkon, rendszeresen ellenőrizgettem egyre koordináltabb mozgású tanítványaimat, és lassan kezdtem megnyugodni. Ugyan már nem cseréltem volna egy sírásóval, de egy közlekedési rendőrrel még lehet – látszott, hogy az első tíz perc küzdelme mély nyomokat hagyott bennem. Újabb öt perc és számtalan ellenőrzés múlva, amikor a fiúk már rendezetten jöttek, lebegtek, és úgy egészében búvárszerűen viselkedtek, elöntött a béke. Szép lassan tempóztam elől, mint a fiókáit terelő szárcsa, és a béke mellett némi büszkeség költözött belém – fejlődnek a tanítványok.

Ekkor történt, hogy artikulátlan bugyborékolástól kísérve, valaki kétségbeesetten megrángatta az uszonyom.

Ahogy hátraperdültem, elég nehezen fogadta be agyam a látványt. A tanítványaim tőlem három méterre lemaradva, kimeredt szemekkel bámultak, egyikük a légzőautomatán keresztül próbált hangot adni véleményének. Igazából nem is engem néztek, hanem az uszonyom végét pittbullként harapó, jó hatvancentis titán íjhalat.

Én szeretem a természetet. A víz alatti élővilágot még inkább. Hiszek abban, amit számtalanszor elmondtam tanítványaimnak, hogy mi csak szerencsés látogatók vagyunk a vízben, és a korallsziretek élővilága a maga háborítatlanságában úgy tökéletes, ahogy van. Ha azonban egy rejtélyes betegség következtében az összes titán íjhalnak kihullana a fogsora, és innentől kezdve moszatokkal lennének kénytelenek táplálkozni, egy árva könnycseppet sem tudnék kisajtolni bánatomban.

Egy nálam békésebb természetű oktató kollégám még Thaiföldön fennen hirdette, hogy a titán íjhalakkal semmi baj, csak az ikráikat védik, és nekünk kell arra figyelni, hogy nagy ívben elkerüljük a fészküket. Kicsit később, amikor egy íjhal harapása következtében fémmel kellett pótolni a homlokából hiányzó részt, már nem volt ilyen megértő.

- Az anyád válogatás nélkül rak ikrát bármelyik hímmel! – üvöltöttem magamban, és serényen nekiálltam lerugdosni magamról a felbőszült fenevadat. A mondat eredetije tömörebb volt és jobban hangzott, de az a változat valószínűleg a cenzúra áldozatává vált volna.

- Azt az agyagból készülő edény formájú, azonos neműekhez vonzódó édesapádat! – említettem még, ugyancsak tömörebben, miközben kétségbeesetten próbáltam távozni a hal területéről.

Az íjhal elengedte uszonyom, oldalára dőlve tett egy kis kört, majd kidülledő szemekkel újra nekem rontott. Körülbelül annyira volt sportszerű, mint Mike Tyson a ringben, ha épp vesztésre áll. Mögékerüléssel próbálkozott, kapafogaival kereste a lágy részeimet – szerencsére ismét rosszul mérte fel a sebezhető pontjaimat, és állkapcsa medvecsapda módjára kattant rá megtépázott uszonyomra.

- Legyen úrrá testeden bomlási folyamat, te hímivarsejt! – cifráztam tovább, és vadul nyomtam rá a levegőt tartalék reduktoromból. Ez végre hatott, és elengedett, de ahogy délcegen távozott fészke irányába, kétséget nem hagyott affelől, hogy kit hozott ki egyértelmű győztesnek a bíró. Tanítványaim döbbenten bámultak a távozó hal után.

Néma csendben mentünk ki a vízből. A gyakorlat után elméleti oktatás következett volna, épp az élővilágról kellett volna beszélnem. A történtek után nehéz feladatnak éreztem elmagyarázni, hogy a tenger élőlényei békések, és kizárólag akkor lesz agresszív néhány faj, ha provokáljuk őket. Inkább búcsút vettem tanítványaimtól, és az öreg mangófa alatt, a függőágyban hintázva próbáltam feldolgozni a történteket.

Aznap este halat ettem. Olcsó bosszú, tudom, de valahol igazságosnak éreztem.

Szepesházi András

Előzmények:

- Békalábnyomok – Beharangozó
- Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
- Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi
- Békalábnyomok – Adria – Adriai delfinparádé
- Békalábnyomok – Thaiföld – A retusált Édenkert
- Békalábnyomok – Thaiföld – Phi-Phi pillanatok
- Békalábnyomok – Indonézia – Lázad a szervezet
- Békalábnyomok – Egyiptom
- Békalábnyomok – Kelet Timor 1.