Békalábnyomok – Kelet-Timor I.

Főoldal » Békalábnyomok – Kelet-Timor I.

Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Kelet-Timor – Kelettől keletre

Indonézia déli szigetcsoportjának félresikerült kiflire emlékeztető, legtávolabbi csücskére tapadva található az a mákszemnyi ország, amelyet legtöbbünk csak a CNN híreiből ismer: Kelet-Timor. Alig egymillió lakosával, 500 dolláros egy főre jutó GDP-jével és a civilizáció szinte teljes hiányával máig felfedezetlen ékkő Kelet-Timor, már ami a víz alatti világot illeti. Sajnos a szárazföld kevés vonzerőt tartogat a látogató számára, jórészt az indonéz hadsereg és a helyi milícia összehangolt rombolásának köszönhetően. 1999-ben, a függetlenség kivívásának évében az oszág csak annyiban különbözött az ókori Karthagótól, hogy a szórakozott indonéz hadsereg elfelejtette sóval behinteni a földet, miután az utolsó épületet is porrá égette.

Manapság a helyiek toldozott-foldozott halászhálókkal és cukorspárgával összetákolt kézi szigonyokkal próbálják megszerezni a tengerből a mindennapi betevőt. Az ipari halászat és a turizmus teljes hiánya következtében a kristálytiszta tenger időtlen idők óta zavartalanul élhette világát, és páratlan csodává fejlődött. A száraz évszakban átlagosan 40-50 méteres látótávolság, háborítatlan korallszirtek, vándorló cetek és csodálatos makróvilág okoznak sokkot még a sokat látott búvároknak is. Így aztán, amikor állásajánlatot kaptam a sziget egyik legjobban fejlett búvárközpontjában, nem sokat haboztam. Az igazság kedvéért hozzá kell tegyem, hogy a szigetnek összesen két búvárbázisa volt, és a fejlettséget az jelentette, hogy volt WC a bázis mellett.

A repülőgépem kacsázva landolt a régi M7-es minőségére emlékeztető, cipősdoboz méretű kifutópályán. A vámon támadt ugyan némi problémám a búvárfelszereléssel zsúfolt bőröndömmel, de némi testbeszéd és készpénz árán átjutottam a szigorú biztonsági szűrőn. Kint, a fortyogó betonon kissé bizonytalan testtartással várt Alan, a bázis tulajdonosa, jövendő főnököm. A nyitott kocsiban, nem túl kényelmesen elhelyezkedve az összroppantott sörösdobozokon, elkezdtem Alan-t a kelet timori helyzetről kérdezgetni.
- Hogy érted, hogy veszélyes-e itt élni? – kérdezte főnököm, némi értetlenséggel a hangjában. Feltépett egy langyos sört, rágyújtott, és térddel kormányozva kikerült egy, az úton békésen röfögve áthaladó kocát.
- Nincs itt semmi baj. Haha. Semmi, de semmi bahahaj. – Alan határtalan optimizmussal és kissé vörös szemekkel bámult rám, miközben lassan sodródott le az útról. Az utolsó pillanatban visszatért a helyes csapásra, nyitott egy újabb sört, és rágódott egy kicsit a témán.
- Mondjuk sötétedés után nem érdemes egyedül mászkálni, mert könnyen összeszurkálhat egy banda. De nappal minden rendben. De rendben ám! Csak azokkal a szaros szúnyogokkal vigyázz, mert majd mindegyik dengue lázat terjeszt. Amelyik meg nem, az maláriát!
- Öööö, dengue lázat?
- Ja, de túl lehet élni. Mármint az első fertőzést. Aztán vannak a krokodilok a folyó torkolatánál, azokkal nem érdemes barátkozni. Elkaptak három embert, épp egy hete.
Vészfékezés, a megugrasztott kecske az út szélén átkozódva mekegett a szakállába, padlógáz, újabb sör.
- Meglátod, jó lesz itt neked. Arany életed lesz! – harsogta Alan.
Aznap este, szúnyogok sűrű felhőjétől körüldöngve, nem aludtam valami fényesen.

Alannel rögtön a második nap felfedeztük, hogy hasonlóan aberrált humorérzékünk van, így aztán gyorsan bizalmas kapcsolat alakult ki közöttünk, amely leginkább egymás barátságos gyalázásában nyilvánult meg.
- Na, kis vörös kommunista rabszolgám, – ütött meg barátkozós hangnemet Alan, kelet-európai származásomra utalva – van kedved merülni egyet, csak úgy, tanítványok nélkül?
- Persze, te kiöregedett halfejű szigetlakó. – viszonoztam a bókot. – Csak hozzál dupla palackot magadnak, nehogy fél óra alatt horpadtra szívd a 12 literest, és miattad kelljen kijönnünk a vízből.

A meredek part mellett spagettiként kígyózó úton alig több, mint fél óra alatt érkeztünk meg a Bubble Beach nevű merülőhelyhez. Gyorsan beöltöztünk, válogatott sértésekkel ostorozva egymás testi adottságait és felszerelését, majd begázoltunk a 31 fokos vízbe. A víz alatt lassan lejtő homokpadból néhány méterenként sűrű buborékfüzér szakadt fel, rajzfilmes jelenetté varázsolva a változatos korallkertet. Egy lusta kékpettyes rája elszakadt a homokból, tett egy reménytelen kísérletet a végtelen látótávolság összemaszatolására, majd néhány méteres repülés után újra megpihent. Balról egy dömperszerű hólyagfejű papagájhal úszott be a látómezőmbe, leharapott egy ötkilós koralldarabot, elégedetten kipréselt magából ugyanennyi homokot, és távozott a színről. A megcsonkított koralltömbön levélhalak hajlongtak tökéletes harmóniában egy néma szimfóniára. A koralltömb egyik üregéből öreg muréna kúszott elő, hogy tűhegyes fogsorát közszemlére téve szemügyre vegye a betolakodó idegeneket. Bármerre néztem, a napsugarak tánca újabb hétköznapi csodákat világított meg, és én csak utaztam, bámulva utaztam az enyhe áramlásban, hálás közönségként csodálva a változatos előadást.

Az előttem tempózó Alan egyszer csak megmerevedett, mint a fényt kapott földigiliszta, és hevesen elkezdett mutogatni a talaj irányába. Mellé tempóztam, és egy számomra eddig ismeretlen, színpompás, arasznyi lényt vettem észre, amely idegesen forgatta hosszú csápokon ülő szemeit, és lelkesen integetett az összes létező végtagjával irányunkba. Ártatlan, szórakoztató, kommunikatív jószágnak látszott ez a szokatlan rákszerű lény, így aztán kinyújtott ujjakkal közelebb úsztam.

A sáskarák – mert e kivételes faj egyik példányával hozott össze a sors – szerencsémre nem a támadás mellett döntött, hanem fürgén visszatolatott odújába. Alan későn eszmélve rántotta vissza a kezem, és kérdő szemmel érdeklődött, hogy vajon elment-e a józan eszem. A sáskarák több „leg”-et is birtokol az állatvilágban. Nehéz elhinni róla, de arasznyi termete ellenére a gránitkeménységű ollóit olyan erővel és sebességgel tudja célba juttatni, hogy az vetekszik egy 22-es kaliberű lőszer erejével. Óvatlan halászok, akik megpróbálták kidobni hálójukból az értéktelennek vélt rákot, gyakran egy tapasztalattal gazdagabban és egy-két ujjal szegényebben indultak következő túrájukra. Akváriumban nem érdemes tartani, egyrészt mert lassan de biztosan elfogyasztja a környezetében lévő élőlényeket, másrészt ha rossz napja van, simán kiüti a dupla falú biztonsági üveget is. Állítólag 5 milliszekundum alatt képes nyugalmi helyzetből maximális sebességre felgyorsítani a támadó karját, mintegy 36 km/h sebességre. Utóbb láttam egy videofelvételt, ahol egy 6 centis sáskarák egy félméteres polipot űzött el a lakhelyéről. A polip több sebből vérezve és vastag tintafelhőt hátrahagyva dicstelenül távozott, és valószínűleg azóta is gondolkozik a méret és az erőviszonyok összefüggéséről. A hozzám hasonlóan óvatlan, ám nálam kevésbé szerencsés búvárok közül, a sáskarákkal való találkozás után, jó néhánynak örökre le kellett mondania az orrtúrás luxusáról.

Ha ez még nem ébresztene tiszteletet a Kedves Olvasóban, akkor talán érdemes szemügyre venni a sáskarák látószervét. Míg az emberi szem mintegy tízezer színárnyalat megkülönböztetésére képes, addig ez a kis pár centis élőlény könnyedén különbséget tesz százezer árnyalat között, és látja az ultraibolya fény több árnyalatát is. Képes megkülönböztetni egymástól fajtársait– erre csak néhány gerinces élőlény képes a sáskarákon kívül -, és bizonyos példányok monogám kapcsolatban élnek akár éveken keresztül – ezzel a képességével pedig a teremtés pillanatnyi koronáját is legyőzi.

Alan, miután hátrébbhúzott a sáskarák üregétől, megőrizve számomra az összes ujjam, előhúzta búvártőrét, és óvatosan bedugta a sáskarák üregébe. Rövid, feszült szünet következett, majd egy fémes csattanás, és a tőr kirepült Alan kezéből. Ne ingereld a pihenő sáskarákot, szűrtük le a következtetést, és elkezdtünk kifele tempózni a vízből.

Ahogy a Nap alábukott a horizonton, a közeli szigetről elnevezett Atauro Klubban elkezdett gyülekezni a törzsközönség. Alan és a felesége, Ashley, mindig az elsők között érkeztek, de biztos befutó volt Rob, a helyi Mitsubishi szervíz műhelyfőnöke, és Leslie, az ausztrál életművész is. Magyarországi származásom kellemes újdonságot jelentett a poharait szorgosan emelgető társaságnak. Leslie, akinek hajkoszorúja a szélvihar tépázta pitypangra emlékeztetett, belecsapott egy „Ki tud többet a magyarokról” társasjátékba. Alan és Ashley felvetették, hogy jó a tokaji bor és szép a bukaresti vár, de Leslie nem várt felkészültségről tett tanúbizonyságot.
- Liszt! – mondta diadalmasan. – Liszt Ferenc zongoraversenyei. Kettő is megvan cédén!
- Eger vára, itt verték vissza a magyar vitézek a török hadsereget. – kontrázott saját magára.
A többiek, beleértve a magyar résztvevőt is, növekvő csodálattal bámulták gyöngyöző koponyáját, amelyből újabb információk szabadultak fel.
- Arany János! Csodaszép verseket írt. – nézett rám igazolásért, és kénytelen voltam bólogatni.
Egy hirtelen mozdulattal kiitta sörét, a látóhatárra meredt, némán mozogtak ajkai. A társaság visszatartotta lélegzetét, mindenki látta, hogy itt valami különleges következik. Leslie hirtelen rámnézett, és a biztos győzelem tudatában harsogta:
- Jedlik Ányos! A dinamó feltalálója.
Megsemmisítve ültünk az asztal körül.
- Na mennyünk haza most! – javasolta Alan a beállt csöndben, és felpattant a műanyag székéből. A felpattanás így, a tizenötödik sör után félperces műveletre sikerült. Alan neheztelve bámult az agresszív asztalterítőre, amely tápászkodás közben rátekeredett testére. Egy bizonytalan kézmozdulattal lesöpörte magáról az alkalmi tógát, és látszott rajta, hogy mélyen bántja az attrocitás. Széles terpeszben indult hazafelé, a sakktáblán véletlenszerűen vándorló huszár kiszámíthatóságával. Feje fölött ragyogtak a déli félteke csillagai, halvány fénnyel szórták be előtte a hazavezető rögös utat. Kissé előredőlve haladt, mint egy elcsigázott sarkkutató erős ellenszélben.
- Haza fog érni? – tudakoltam aggódva, még mindig az asztalnál ülve.
- Hazaér. Persze hogy hazaér. – felelte Ashley a sokat megért feleségek tapasztalatával. – Mindig hazaér.
- Pfffffffttsssz – kapcsolódott be a társalgásba egy sokat megélt hosszúszárnyú bálna úgy 50 méterre a parttól. “Így igaz. Mindig hazaér.” – gondolta, aztán alámerült és elindult északra, a hideg vizek irányába, krillt zabálni két pofára.

Szepesházi András

Előzmények:

Békalábnyomok – Beharangozó
Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi
Békalábnyomok – Adria – Adriai delfinparádé
Békalábnyomok – Thaiföld – A retusált Édenkert
- Békalábnyomok – Thaiföld – Phi-Phi pillanatok
- Békalábnyomok – Indonézia – Lázad a szervezet
- Békalábnyomok – Egyiptom


2010.07.22. óta 730 látogató olvasta