Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Thaiföld 1. – A retusált Édenkert

Ismét egy decemberi hétfő reggel, ismét megyek munkába. Ez még önmagában nem hangzik túl lelkesítően, de a helyzeten sokat javít, hogy a) 29 fok van, b) a szobám ajtaja előtt három kölyökmajom játszik önfeledten, c) Thaiföld legszebb szigetén dolgozom, és a fizetésemért cserébe merülnöm kell. A séta a munkahelyemig (Scuba Marin Diving Base) negyed óráig tart, ezen az időn legfeljebb kocogással vagy biciklivel tudnék javítani, Phi Phi szigetén ugyanis nincs motorizált közlekedés.

Maurizio, aznapi tanítványom, kissé késve, közepesen szűk szemekkel és békésen tántorogva érkezik – pedig felelősségteljes oktatóhoz illően még a tanfolyam elején felhívtam figyelmét a helyi veszélyforrásokra, kiemelve a kőhal és a Mekong whisky életveszélyes jellegét. Szegényt nyilván az utóbbi intézte el tegnap este. Gyors elsősegély után megegyezünk, hogy mindenki jobban jár, ha csak délután merülünk, délelőtt inkább átvesszük az elméletet, plusz tájolóval a kezében navigációt gyakorol – szigorúan a parton.

Délután a Természet elköveti a lehetetlent: az idő még szebb, mint reggel, a két vattapamacs-szerû felhõ nyilvánvalóan csak díszletként lett feldobva a látóhatárra. A part mentén végig furcsán nyújtott testű hajók sorakoznak, kibelezett, ingatag banánként himbálózva a bosszantóan kék tengeren – ezek a helyi “longtail boat”-ok, azaz hosszúfarkú hajók. A hajótestek formája még hagyján, de a cukorspárgával és százas szögekkel a hajók farába erõsített motorszerkezetek mintha a Mad Max látványtervezőjének agyából pattantak volna ki. Kapitányunk, Nui hajója talán a legtöbb extrával felszerelt vízi járgány a környéken: egy Zsuk kormányból, egy szigonyrúdból és némi hullámpalából komplett kormányszerkezetet hegesztett össze, így társaitól eltérően nem egy hosszú rúddal próbálja irányítani hajóját, hanem urasan tekergeti a kiszuperált kormánykereket.

Nui egyidõs velem, de ezt senki nem hinné el neki – leginkább úgy néz ki, mint a saját nagyapja. Kérges kezével berámolja a palackokat a korhadt deszkákból összetákolt állványzatba, aztán rám nevet, megmutatva mind a négy fogát, amelybõl legalább másfél valódi. Néhány rántás a motoron (önindító? – ugyan már…), és pöfögünk is úticélunk felé. Próbálom, immár sokadszor, befogadni a látványt, a tükörsima tengerből kiszakadó több száz méteres függőleges sziklafalat, de a gyanú mind a mai napig él bennem, hogy a háttérben trükkmesterek kisebb hadserege dolgozik folyamatosan az illúzión. Ilyen szép csak a filmekben létezik - talán nem véletlen, hogy “A Part” címû film helyszínéül pont ezt a szigetet választották.

Végre megérkezünk a merülőhelyre, és pár perces, a felszereléssel történő birkózás után beküzdjük magunkat Maurizióval a tengerbe. Alattunk hétköznapi csoda, thai módra: 25 méteres látótávolság, nyüzsgő halrajok, változatos korall, meredek fal üveghalszőnyeggel borítva. Folytassam? Folytatom.

15 méter mélyen, miközben egyformán kábultan nézünk egymásra egy jó méteres teknőssel, megrohan az érzés, hogy pont itt szeretnék élni. A teknős gondolatolvasó lehet, rosszallóan megcsóválja fejét (“ez nehezen fog összejönni, apafej, elõbb növessz kopoltyút”), aztán békésen nekiáll korallt harapdálni. Nagy nehezen elfordulok a vén páncélostól, elõre nézek, ahol pont két cápa jön felém, igen sebesen. Igen-igen sebesen. Ha nem lennék amúgy is transzban, biztos megijednék, de így csak várom, hogy mikor térnek ki. És ezek a nyomorultak kivárják az utolsó lehetséges pillanatot, körülbelül két méterre húznak el tőlem, egyikük jobbra, másikuk balra. Mintha két speed motoros szivatna egy pótkocsis Rába kamiont az M7-esen. A szemeim szerencsére hamar visszatalálnak saját maguktól az üregükbe, így amikor megfordulok, hogy ránézzek a társamra, szinte nem is látszik rajtam a sokkhatás. És el sem hiszem, amit látok, Maurizio éppen egy tengeri uborkának szentelte teljes figyelmét, amíg a cápás jelenet lezajlott.

Innentõl kezdve átlagosnak mondható a merülésünk, a két muréna egy üregbe zsúfolva ugyan érdekes, de nem kirívó jelenség, azt pedig kezdem megszokni, hogy a látótávolság azért korlátozott, mert nem látok át a sűrű halrajokon. Aki a hetes buszon reggel 8 körül úgy érzi magát, hogy nincs elég helye, annak tudom ajánlani a Bida Nai sziklánál az üveghalak tömörülését.

Végül, majd egy órányi kószálás után felmerülünk.
- Na? – kérdezem Mauriziot. – Na?! Naaaa?! Milyen volt??
- Nem rossz, de Maldívon több volt a cápa. Meg a látótávolság sem volt az igazi.
- Anyád! – válaszolom, de szerencsére magyarul és csak gondolatban. Nem az igazi a látótávolság? Hát, kedves Maurizio, látogass el Magyarországra, és merülj egyet Nyékládházán. Vagy Dorogon. És nézd meg jó alaposan azt a két darab édesvízi rákot, amit látsz öt méteren, mert más élőlénnyel nem fogsz találkozni a tó környékén. Legfeljebb a halőrrel.

Munka után kedvem támadt egy frissen lopott hollywoodi film megtekintéséhéz – még a legutolsó thaiföldi kávézóban is két héttel előbb vetítették a Gyűrűk ura második részét, mint Los Angelesben. A minőség persze általában egy Sokol rádión közvetített Metallica koncertre emlékeztetett, a felirat pedig ritkán talált bele a párbeszédek tényleges jelentésébe, de ez senkit sem zavart túlzottan. Így aztán kényelmesen elterpeszkedtem az egyik étteremben, és amíg a nagyképernyős tévén Mr. Frodo és barátai vérfagyasztó kalandokba keveredtek, én az álmos tekintetű pincérnő figyelmét próbáltam magamra irányítani. Jött is nemsokára:

- Hellooooo. Naaj deej! (Szerintem azt mondta, hogy “Nice day”)
- Sawat di khrap! (Gondoltam, a helyi köszönéssel indítok, hogy belopjam magam a bizalmába) One coke, please.
- Bangkok? (Összeráncolt szemöldök, látszik, hogy nem ment át elsőre a rendelésem)
- Oooneee cookeee. Yees. (Egészen lassan, elnyújtva mondom, hátha több sikerrel járok)
- Baaaangkoook?? (Úgy látszik, a főváros körül járnak a gondolatai, es ezt nem tudja összekapcsolni az étterem kínálatával)
– Coke. Cola. Coca. Coke. One. COKE. Please. (Majd a hűtő felé mutatok, ahol hívogatóan sorjáznak a piros dobozok)
- Aaaaah, an kok! (A szemében ott van, hogy “akkor miért nem ezt mondod?!”, de máris térül-fordul, pedig még szerettem volna mást is kérni)
- And one vanilla-ice shake, please. (Ahogy kimondtam, tudtam, hogy túllőttem a célon: nem létezik, hogy ezt megértse)
- What? (Taktikát váltott, meg sem próbálta utánam mondani, csak nézett rám kérdően)
- Aaa vannillaa—-iiiiccceee—shaaaakkeee! (Szerintem Activity-ben hamarabb elmutogatnám, de itt sajnos beszélni kell)
- Mahha jaii ja amiee ahi kai jai khaa! (Hogy ezzel biztatott vagy gyalázott, nem tudnám megmondani, de úgy döntöttem, azért sem adom fel)
- Vanilla. Ice. Shake. SHAKE!
- Sheeehh? (És igen, ott a megértés szikrája a szemében!)
- Sheehh! Ice! Vanilla!
– Valla-aaaj-sheeeeh?
- Yees!
- Sorry, no have.

És ezzel elkacsázott a curryszagú konyha irányába.

Szepesházi András

Előzmények:

- Békalábnyomok – Beharangozó
- Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
- Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi
- Békalábnyomok – Adria – Adriai delfinparádé