Az alábbi cikk egy szemelvény a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből. 11 héten keresztül minden hétfőn olvashatsz egy újabb kalandot András tollából. Beharangozó

Békalábnyomok – Thaiföld 2. – Phi phi pillanatok

Közel fél évet töltöttem búvároktatóként Thaiföld legendás szépségű szigetén. Phi Phi, mielőtt a kozák lovasság nemtörődömségével átmasírozott volna rajta a 2004. decemberi cunami, igazi földi paradicsomnak számított, még ezen a mindenütt gyönyörű környéken is. A kristálytiszta víz, a fehér homokos part, a motorizált közlekedés teljes hiánya – no meg a tény, hogy egy felmosóvödörnyi koktél kb. 1000 Ft-ba került, és ez éjfél után „egyet fizet, kettőt kap” akciókkal járt – folyamatosan csábította a látogatókat, mint szúnyogokat a véres villanykörte.

Oktatókként csodás életünk volt a szigeten: mindennap cápákkal merültünk, ebédszünetben homokot csorgattunk a hasunkra, és kaján vigyorral mondogattuk egymásnak: „utálom a munkámat”. Estefelé összeverődtünk valamelyik parti bárban, ahol a lassan hűlő homokban heverészve szorongattuk koktéljainkat, és próbáltuk kitalálni, mi lehet annak a furcsán elmosódott csillagképnek a neve a fejünk fölött, vagy hogy milyen lehet épp most Svédországban havat lapátolni. Egyiket sem túl sok sikerrel. Ha pedig eluntam a társasági életet, hazabaktattam a falu szélén álló kunyhómba, ismerősként köszöntöttem az ajtónyitásra riadtan szétspriccelő gekkókat, nyugovóra tértem, és némi rutin árán a klimaxos szomszéd kakas fél hármas riadója sem tudott megzavarni álmomban.

A hétköznapok egyhangú boldogságát csak ritkán szakította meg valami kellemetlen élmény, de ilyenkor derült égből villámcsapásként ért. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány rossz napom volt fél év alatt – és az összes alkalommal úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki elől hirtelen elrántják a születésnapi csokitortáját, és minden előzmény nélkül kap egy irgalmatlan nyaklevest.

Az a bizonyos nap például tökéletesen indult: tele volt a hajóm búvárokkal, ami a jutalékos rendszernek köszönhetően majd’ egy hétre előre biztosította a semmittevős életmódomat, a tenger feszített víztükrű medencéket alázott simaságával, és ahogy megérkeztünk a merülőhelyre, simán kivettem a 30 méter mély fenéken úszkáló cápák alakjait. Ráadásul se tanfolyamos, se kezdő nem volt a hajón, végre eljött az ideje egy felszabadult merülésnek.

Halkan dalolgatva magamnak, hogy „na mit szóltok vendégek, engem ezért fizetnek”, kezdtem adogatni a felszerelést a csoport lelkes tagjainak. Amikor elfogytak a légzőautomaták, de az egyik búvár még mindig kinyújtott kézzel és éhes szájjal nézett rám, akár egy mellőzött madárfióka, támadt némi balsejtelmem. De rögtön meg is nyugtattam magam – olyan nincs, hogy nem pakoltam be mindenki automatáját, különben is mindig szoktam hozni egy tartalékot is. Jöttek a mellények, és a mellények fogytával erősödtek a balsejtelmek is. Ugyan próbáltam biztató mosolyokat lövellni a fürdőnadrágos búvárom felé – erős szemkontaktust alkalmazva, nehogy körbenézzen és észrevegye, hogy körülötte már mindenki teljes felszerelésben izzad -, de amikor se mellény, se maszk, se egy nyomorult sznorkel nem került elő, ami hozzá tartozott volna, kénytelen voltam beismerni a vereséget. Előfordult a lehetetlen: otthon hagytuk a teljes felszerelését.

Gondolataim szélsebesen száguldottak a lehetséges megoldások után kutatva. Az első, legkézenfekvőbb megoldás: mindent rákenni a vendégre. Szempillantás alatt elpróbáltam magamban egy rövid színházi jelenetet, ahol elmagyaráztam neki, hogy már a parton láttam a szemében a merüléstől való félelmet, ezért kíméltem meg a nyilvános megaláztatástól, és hagytam otthon a felszerelését, de majd este kárpótlásul meghívom egy cápás tetoválásra – de nem tűntem túl hitelesnek magam előtt. Esetleg orrba is vághatnám véletlenül, majd a váratlan sérülésre hivatkozva letilthatnám a merülésről, morfondíroztam tovább. Sajnos elég hamar be kellett látnom, hogy nehéz lesz áthárítanom szegény csupasz búváromra a felelősséget, így aztán elkezdtem körbeúszni a környéken horgonyzó hajókat, hátha van valahol egy teljes 52-es méretű búvárfelszerelés. Mit mondjak, nem volt. Szerintem ha snowboard-ot próbáltam volna bérelni a hajók legénységétől, akkor se néztek volna hülyébben rám.

Kritikus helyzetben egy vezetőnek mindig határozottan kell intézkednie és önbizalmat sugároznia. Ez nem volt könnyű feladat, ahogy másztam vissza a hajónkra, és öt állig felöltözött, valamint egy fürdőnadrágos búvár szerette volna megtudni, hogy akkor most mi a franc van. Úgy néztek rám, mint az orosz nyelvi érettségi bizottság, amikor a „Lenin sapkája” és a „Hősök tere” szókapcsolatokon kívül egy árva hangot nem tudtam kinyögni a 8 éven át tanult nyelven. Szerencsére a határozottságra vonatkozó fenti elméletet már sok helyzetben alkalmaztam korábban is, így aztán egy széles mosollyal odavágtam a teljes saját cuccom a csupasz búvárnak:
- Leslie, te ma az én felszerelésemmel merülsz. Itt az ideje, hogy megtapasztald a különböző búvárcuccok közötti különbségeket.
- ??? – nézett rám a csoport továbbra is.
- Ja, Ti pedig mindannyian egyszerre merültök, Jeff a merülésvezető – adtam kezükbe a rejtély kulcsát.
- ?!?! – próbálta kifejezni Jeff frissen támadt kételyeit.
- Nyugi, egyszerű az egész. Látod azt a sziklát? Na azt kell körbeúszni balról jobbra. Vagy jobbról balra, tulajdonképpen tökmindegy. – tartottam részletes eligazítást. – Van még kérdés?

Mindenki némán babrált a cuccán valami mütyürt, és mereven maga elé nézett. Láttam, hogy kérdések százai kavarognak bennük, de nem igazán merik feltenni őket. Egy biztos befutót láttam a lehetséges kérdések közül: vajon miért hirdette úgy magát a búvárbázisunk, hogy „kis csoportos merülések, magasan kvalifikált oktatókkal”? Mielőtt bármelyikük elszánta volna magát, hogy ezt hangosan feltegye, gyorsan sugároztam egy kis további önbizalmat és határozottságot magam köré:

- Én pedig a felszínen foglak kísérni titeket, és szabadtüdős merülésekkel foglak meglátogatni benneteket. Ne menjetek 18 méternél mélyebbre!

A csoport még mindig némán kétkedve, de a forróságtól hajtva gyorsan bemászott a vízbe. A felszínen lebegve néztem végig lemerülésüket, és az egyre hosszabbodó buborékfüzérek szétszakadó köldökzsínórként adták tudtomra, hogy csemetéim immáron önálló életet élnek. Nem maradt más hátra, nagy levegő, és irány lefelé ellenőrizni a csapatot.

Roy, az arisztokrata leopárdcápa, és Tristan, a háromlábú teknős (aki örökre megjegyezte, hogy nem jó ötlet búcsút inteni a hajócsavarnak) sok mindent láttak már a Bida Nai sziklánál. Búvárok jöttek és mentek hosszú tömött sorokban a lakhelyük mellett, de őket ez már nem hozta izgalomba. Roy homokban fetrengéssel, Tristan korall harapdálással tengette hétköznapjait. Azt a napot azonban örökre megjegyezték, amikor a hülye búvároktató felszerelés nélkül másfél percenként leúszott a csoportjához, gyorsan megkérdezte, minden oké-e, majd választ nem várva, oxigénhiánytól liluló fejjel száguldott vissza a felszínre. Hogy aztán újra megismételje a mutatványt.

Máig nem tudom, mit tettem volna, ha az egyik búvár elkezdi mutogatni a „valami nem stimmel” egyezményes jelét. Túl sok értelmes reakció – azon kívül, hogy „nálam sem stimmel valami”, és rekordsebességgel felúszom a felszínre – nem jutott volna eszembe, az biztos. Szerencsére a védőszentem aznap mindössze tréfás kedvében volt, de gonoszkodni nem akart, így aztán eseménytelenül telt a merülés. Hazafelé, a hajó orrában ücsörögve küzdöttem a lassan múló fejfájással, és eldöntöttem, hogy megjutalmazom magam a nehéz nap után: este befekszem egy thai masszázsra.

A thai masszázs üdíti a testet és lelket. Valamint edzi az akaratot és kitolja a fájdalomküszöböt, ha az ember kifog egy vasmarkú masszőzt, mint ahogy nekem sikerült ezen a kivételes napon. Ismeretlen helyen masszázsra befeküdni mindig lutri, olyan, mint csukott szemmel színházjegyet venni: csak miután felgördült a függöny, derül ki, hogy vígjátékra vagy tragédiára ültünk be. Korábban szinte mindig szerencsém volt, egy kivétellel, amikor a masszírozó hölgy a feje fölött lévő TV-t bámulva tátott szájjal próbálta megfejteni, hogy a “Lángoló Lótusz” című sorozat legújabb részében Kiu miért is szakít Riuval. Ez értelemszerűen hatott némileg a teljesítményére, valószinűleg ennek tudható be az is, hogy már 10 perce gyömöszölte fátyolos tekintettel a matrac szegélyét, amikor rászóltam, hogy az már nem hozzám tartozik. De ettől eltekintve, mint említettem, csupa kellemes tapasztalat született a próbálkozásaim nyomán.

Eddig a percig.

A szalonban a főnökasszony beterelt egy elfüggönyözött helységbe, es megnyugtatott, hogy rögtön küldi a hölgyet, aki foglalkozik velem, majd távozott. A pár perces, templomi csendet a padló egyre erősödő recsegése törte meg, ahogy valaki súlyos léptekkel közeledett a fülke felé. A függöny feltárult, es három jól megtermett thai birkózó állt az ajtóban, mindegyik nyakában még egy gyerek is ült ráadásul. Ahogy jobban hozzászokott a szemem a félholmályhoz, felismertem, hogy ez a nagy embertömeg tulajdonképpen egyetlen nő, csak a Jóisten merőkanál helyett dézsát használt mérceként, amikor megteremtette őt. A hölgy (esetleg gólem?) szétvetette oszlopos lábait, csípőre tett kézzel végigmért, majd a kezembe nyomott egy bögre teát, es mutogatott a matrac irányába, hogy csak bátran helyezzem kényelembe magam. Megtörtént.

Rövid, várakozásteljes szünet után masszőzöm elkezdte ütni a talpamat egy nagy, tompa fémtárggyal. Amikor a fájdalomtól nyüszítve kérdőn hátranéztem, hogy mégis mi folyik itt, kiderült, hogy semmi segédeszközt nem használ: ez az ő puszta, a munka éveiben elkérgesedett sonkakeze, ami így bánt. Megadóan visszahajtottam a fejem, es próbáltam nem észrevenni, hogy a másik kezével nagy húsdarabokat szaggat ki a vádlimból. Kétségbeesetten bámultam búvárórámat, amellyel korábban harmonikus viszonyban éltünk együtt, most azonban kapcsolatunkat könyörtelenül elárulva adta tudtomra, hogy mindössze másfél perc telt el az egy órából, amire befizettem. Az ösztöneim azt súgták, hogy dobjam le magamról kínzómat, egy gyors mögékerülés után szorítsam el a nyaki verőerét, és rohanjak ki a szalonból. De ahogy Erich Kästner írta, “a takarékosság hősöket nevel”, így aztán összeszorított fogaimon keresztül csak annyit motyogtam: “ha már befizettem, akkor élvezni is fogom!”. Próbáltam békés vízalatti tájakat, meg havas hegytetőket magam elé képzelni, de ehelyett csak egy rémálom jött be: Szaddam Husszein vallat a börtönben, hogy milyen kapcsolatban vagyok a PADI-val, de én csak a nevem és a búvárigazolványom számát vagyok hajlandó elárulni. Ennek megfelelően kínzóm (képzeletben és valóságban egyaránt) kettes fokozatra kapcsolt. Először a bal nagy lábujjamat erőltette bele a jobb fülkagylómba, majd a gerincemről választotta le szorgos, hatékony ujjakkal az összes izmot. Ha legalább kétirányú lenne a dolog, es visszaüthetnék! De sajnos a küzdelem pont olyan egyenlőtlen volt, mint egy fogorvosi rendelőben, ahol a fehér köpenyes sátánfajzat elvárja, hogy szép nyugodtan ücsörögve tűrjem, amíg ő a technika minden vívmányát felhasználva próbálgatja a tűrőképességem.

Nehéz 60 perc volt, nem is tudtam felállni utána egy darabig. Amikor bizonytalan léptekkel és még mindig könnyes szemekkel elvánszorogtam a recepcióhoz, megkérdeztem a főnökasszonyt, hogy muszáj-e ennyire fájnia egy masszázsnak. Kedélyesen annyit mondott: “Csak akkor, ha igazán jól csinálják.”. Kösz szépen, tényleg, a kikapcsolódást. Valamiért nem kérdeztem meg, hogy a 10 alkalmas bérlet mennyibe kerül.

Szepesházi András

Előzmények:

- Békalábnyomok – Beharangozó
- Békalábnyomok – Adria – Hétköznapi kihívások
- Békalábnyomok – Adria – Víz alatti paparazzi
- Békalábnyomok – Adria – Adriai delfinparádé
- Békalábnyomok – Thaiföld – A retusált Édenkert