- avagy jelenetek egy búvároktató hétköznapjaiból.

Régi új kedvencünk. Igen… Vannak napok, amikor felkelünk és valahogy minden jól sikerül. És előfordul, hogy már az ágyban azt érezzük: ennek a napnak befellegzett. Ha le kellene írnunk, hogy ilyenkor mi zajlik le bennünk, akkor egy drámaközeli, besírós, kit érdekel storyt sikerülne csak papírra vetnünk. Kivéve, ha tudsz egy igazán jót röhögni magadon!

És ha hiszed ha nem, van olyan, hogy ezt valaki meg is teszi! Méghozzá olyan stílusban, hogy a könny kicsordul az ember szemén és percekig kell várnia, amíg az olvasást folytatni tudja. És miközben sanyarú kalandjait olvasod, csak egyre gondolsz: bárcsak én lennék ott…

Szemelvények a szerző Szepesházi András hamarosan megjelenő “Békalábnyomok” című könyvéből, amit a következő hetekben mindig hétfőre időzítünk, hogy legyen értelme felkelni és bekapcsolni a monitort és úgy induljon a hét, ahogy indulnia kellene: mosolygósan, pozitívan és örök optimistán. Bármi is történjék, csak legyints egyet, hiszen úgyis mindegy, nem?!

A sorok szerzõje élete elsõ harminc évében rendezett életet élt: irodában, számítógép elõtt dolgozott, hétvégén szupermarketben vásárolt, hétfõ reggelenként pedig – megannyi sorstársával együtt – szorgalmasan káromkodva araszolt a Moszkva tér környéki csúcsforgalomban.

Aztán egy szép kora nyári vasárnap délután, friss búvárvizsgával hazafelé tartva az Adriáról, valami eltört benne. Karlovac magasságában sikerült meggyõznie önmagát, hogy semmi furcsa nincs abban, ha egy informatikusból búvároktató lesz.

Mire Budapestre ért, a gondolatcsírából részletes terv lett. És pont egy évvel késõbb az öltönyök és nyakkendõk beköltöztek a szekrény hátsó felébe, a szerzõ pedig egy megtömött búvártáskával a kezében távozott az országból. Szemtanúk szerint Kelet-Délkelet felé tartott, széles mosollyal az arcán…