Mindig nagyon izgatottan várom, ha a csapatot egy ismeretlen helyre viszem búvárkodni. Most is, mint már három éve mindig, a klubbunk által szervezett túrára indultunk 22 mindenre elszánt vízi emberrel, akiket most az hajt, hogy merülni fognak, és olyan találkozásokban lesz részük, amit még sokáig emlegetni fognak. Mindannnyian rettenetesen kíváncsiak voltunk, milyen is lesz az a hely, amelyről a már korábban ottjárt barátaink ódákat zengtek.

A Red Sea Diving Safari története a 90-es évek elejére nyúlik vissza, amikor Hossam Helmy kis csapatával és néhány megszállott turistával az egyiptomi Vörös-tenger déli részének felfedezésébe kezdett. A cél alapvetően az volt, hogy turistáktól megkímélt helyeken merüljenek, ahol nem csak a víz alatti, de a felszíni világ is érintetlen. Mindezt pedig egy olyan környezetben, amely híven tükrözi az ember és a természet összeférését.

Az elején rögtön egy nagyszabású projekttel kezdődött, amikor is Hossem a nagyobbik Brother-en alakított ki „parti bázist”. A vendégeket Quseirből hajó szállította a Brothersre, ahol egy rendkívül puritán, de a búvárkodáshoz mindennel felszerelt bázis várta őket. A szállást már ekkor is az azóta jól bevált katonai sátrak jelentették. A vad körülmények miatt érzett esetleges hiányt tökéletesen pótolta a Brothers mérhetetlen gazdag florája és faunája.

A hatóságokkal azonban egyre nehezebbé vált az egyezkedés, így a „Brother-tábor” bezárta kapuit. Captain Hossem azonban nem kedvetlenedett el, hanem új utak felé tekintett. Így került a képbe a Quseirtől délre elnyúló partszakasz. A cég fekete-fehér logojában szereplő jeep is arra utal, hogy felpakoltak 7 napi élelmet, vizet, búvárfelszerelést és kompresszort, majd nekivágtak autóval a partvidék felderítésének.

A felfedezésnek ez az egyedülálló és izgalmas módja azonban egyre több turistát vonzott, így rövidesen olyan helyet kellett találni, ahol a vendégek állandó elszállásolásban részesülhettek, ugyanakkor nem egy ötcsillagos, luxus turista „resort” riasztó civilizációjának keretein belül.

Megszületett hát az Ecolodge elképzelés: egy csillagokkal nem minősített búvárbázis saját szállás lehetőséggel a tenger partján, harmóniában a természettel. Minden igazi búvár álma ez: merülés orrvérzésig, evés-ivás kipukkadásig, valamint ezek előtt, után és közben pihi.

A Red Sea Diving Safari mára 3 Ecolodge-ot üzemeltet: Ecolodge Marsa Shaghara, Ecolodge Marsa Nekari és Ecolodge Marsa Wadi Lahami. Az első kettő Marsa Alam északi és déli pontján található, egymástól kb. 40 km-re, a harmadik, „Lahmi” pedig még délebbre, a Ras Banas-nak nevezett sarkantyúszerű kiugró északi pontján.

Marsa Shaghara és Marsa Nekari egymás testvérei: mindkettőben sátor, kunyhó és kőház között lehet igény szerint választani. Minden szálláshoz tartozik valamilyen formában wc, fürdő. (Hol vannak már azok az idők, amikor a vendégek egy nagy fekete marmon kannából locsolták magukra a vizet a sátor előtt!)

Mindkettő csodálatosan gazdag House Reef-fel büszkélkedik, amelyen mindenki annyit és úgy merül, ahogy jól esik – szem előtt tartva a biztonságot. A House Reef merüléseken kívül továbbra is megmaradtak a parti merülések a bázisok 100 km-es körzetében, valamint a speed boat Elphinstone-ra és a nagyhajó Dolphin House-ra, és még néhány közelebbi zátonyra.

A Hurghadától kb. 400 km-re lévő Wadi Lahmiban sátor és kőház az alternatíva, szigorú értelemben vett House Reef azonban nincs. Ehelyett van napi 4 merülés speed boatról a Fury Shoal zátonyrendszerébe, ahol valószínűleg a Vörös-tenger legszebb és legburjánzóbb korallzátonyain lehet merülni, már aki bírja az igen intenzív programot.

Én 3 éve ismerkedtem meg a hellyel, amikor Börni (Barney) barátom kint dolgozott Marsa Shagharában, és megmutatta nekünk Egyiptom e távoli szegletét. Bizton állíthatom, hogy akkoriban mi voltunk az első magyar csoport parti bázison, akik ennyire messzire merészkedtek Hurghadától.

Lassan hagyományt űzünk belőle, hogy minden októberben összeállunk néhányan és elmegyünk Shagharába. Az ok rendkívül egyszerű: nem csak jó a kaja, a szállás és sok a látnivaló, hanem október közepétől, valamilyen különleges oknál fogva Elphinstone körül nyüzsög nem egy Oceanic Whitetip (nyíltvízi fehéruszonyú cápa), közismertebb nevén Longimanus. (Börni pedig késő tavasztól júliusig a „Pöröly” szezonra esküszik.) Egy hetes programunk teljesen e fenséges állatoknak van alárendelve: 5 merülési napból 4-et igyekszünk Elphinstone-on kezdeni és a „dögöket” fotózni.

Elérkezett végül az indulás reggele. Szerény csapatunk a reptéren gyülekezett. Voltak, akik még nem ismerték egymást, de mire a gépünk leszállt Hurghadában már egy őrült egységet alkottunk. A délelőtti órákban érkeztünk Egyiptomba, de még egy 270 km-es utazás várt ránk, hiszen mi a zajosabb Hurghadától távolabbra készültünk. A bázis mikrobusza már a reptéren várt. Az egyiptomi sofőr és néhány körülöttünk lábatlankadó helybéli segítségével betornáztuk magunkat a járműbe, és megkezdtük három és fél órás utunkat a Marsa Shagra-i búvárbázis felé. Útitársunk a szokásos táj volt: jobbra sárgás homok és a hegyek, balra a part erősen csipkézett vonala, és az abból kinövő szálloda komplexusok, amelyek mellett egy-egy tábla jelzi a merülőhelyeket.

A zötykölődéstől lankadó társaság figyelme hirtelen megélénkült, amikor vezetőnk jelezte, hogy alig húsz perc múlva megérkezünk. Árgus szemekkel figyeltük az utat vajon hová is érkeztünk. Egy homokdomb tetején megpillantottam a kiírást: ECOLOGDE MARSA SHAGRA RED SEA DIVING SAFARI.

Hát befutottunk! A bázis bejáratát „tourist police” őrizte, de az araboktól megszokott szívélyességgel fogadtak bennünket. Jobbra a dolgozók katonai sátrai, balra a dombon a vendégek kőbungallói, a parton pedig a nádtetős étkező alapján már első látásra úgy tűnt, hogy egy rendkívül jól szervezetten működő bázist vettünk birtokunkba. Miután elfoglatuk szállasainkat a felszereléseink átvizsgálására és elhelyezésére került sor. Mindenki kapott egy saját ládát, amit egész héten ugyanazon a helyen talált meg. Hihetetlen látványt nyújtott a 160 búvár rendezetten sorakozó felszerelése a „dive shade” alatt.

Megérkezett egyiptomi merülésvezetőnk is, Mohamed, aki már első látásra nagyon szimpatikusnak tűnt. Az ő feladata volt, hogy egy héten keresztül kényesztessen bennünket, no meg, hogy fáradhatatlanul „szállítsa” a fotóznivalót.

Kinttartózkodásunk második napját röpke bemelegítéssel kezdtük a házi zátonyon. Újra benedvesítettük a régen használt felszereléseket, és ráhangolódtunk az eseményekre: 30 méteres látótávolság, gyönyörű korallkertek, rengeteg színes hal, szóval minden, amit itthon azért nem kapni meg.

A házi zátony hozta a várakozásokat: teknős, muréna, kis barrakudák, indiai makrélák… Reméltem, nem lövünk le minden poént már az elején, mert ha valami így kezdődik, mi marad a végére? „Ez a „baja” a house reefnek, hogy annyi rajta a látnivaló, hogy még szerencse, hogy digitális kamerával dolgozom, különben nem győzném filmmel.”

A társaság is kezdte elemében érezni magát, így jöhetett, amiért igazából jöttünk: Elphinstone, a zátony, amely nincs túl messze a parttól, és viszonylag sokan merülik, mégis különleges tisztelet övezi. Az igazi nyíltvízi zátonyok, amilyen a két Brother, igen változatos élővilággal büszkélkedhetnek, rendkívül jó áramlási viszonyai miatt pedig ideális találkahelyül szolgálnak sok nyílt vízi teremtménynek. Elphinstone úgy néz ki mint egy elsüllyedt hajó. Észak-déli irányban nyúlik el mintegy 350 méter hosszan. Északon és délen is platók tagolják, míg a keleti és a nyugati oldala szabályos falat képez, amely függőlegesen szakad le 80-100 méteres mélységbe. A merüléseket az északi platóknál szokás kezdeni, majd valamelyik fal mellett végigdriftelve a déli plató felett ér véget a kaland. Ez kb. 60 perc, feltéve hogy valaki nem megy túl mélyre, túl sokáig. (Sajnos van olyan holland búvár, aki még mindig lent van.)

Másnap hajnali 5-kor 8 elszánt búvár gyülekezett a kávézó előtt. Már mindenki izgatott volt. Én is izgultam, mert megígértem, hogy ott lesznek ŐK, és látni fogjuk ŐKET, de egyelőre csak az idegességet leplezendő kora reggeli ugratások mentek. Az idő ideálisnak mutatkozott: mérsékelt szél, kis hullámok, ami pedig a víz alatti részt illeti, a Hold állása alapján közepes erősségű áramlásra lehetett számítani. A nap még nem kelt fel, így ha van kint szafari hajó, akkor még azok sem lesznek víz alatt, mire mi kiérünk. „Király! Egyedül a vízben, minden fotós álma!”

Összekészítettük a felszerelést, majd Mohamed egy Elphinstone-ról készült vázlaton mutogatva „briefing”-et adott. Egyszerű profil: beugrunk, süllyedünk, áramlunk, szipákolunk, bedekózunk, majd kidekózunk, fotózunk és nézelődünk, megnézzük ŐKET, majd „kimenekülünk” a vízből.

A 8 méteres piros RIB-be (Rigid Inflatable Boat) szálltunk, amely 140 LE-vel repített a zátony felé. Kb. 20-25 percet bukdácsoltunk a hullámokon mire megérkeztünk a zátonyhoz. A nap még mindig elég alacsonyan járt, ezért az alattunk tátongó mélység sűrű tintaszínű masszának tűnt. Odalent még alighanem tarthat az esti „vérengzés”, a ragadozók étvágya csak ekkortájt hagy alább. „Húúú, – gondoltam magamban – ez jó merülésnek ígérkezik!”

Beöltöztünk, egymásra néztünk, majd ahogy a koszorús költő mondaná: „vízbe dőltünk, mint részeg biciklista az árokba” és a hajnal első sugarai a víz alatt értek minket… Alul közepes észak-déli áramlás fogadott, a narancsszínű korall halak egyenletesen tepertek, hogy szinten maradjanak. Körbefordultam, hogy ellenőrizzem mindenki rendben megtalálta-e a lefelé vezető utat. Körülöttem 7 búvár tekert lefelé Mohamed után a plató irányába, hogy valamilyen fogást találjanak a köveken, amelyekben megkapaszkodva az elsodródás veszélye nélkül tudtak nézelődni.

Süllyedés közben elhessegettem egy csapat jacket, akik bambán kerülgettek; egy csoport jól megtermett tonhal megalázó könnyedséggel húzott el mellettem az áramlással szemben, alattam pedig 30 méteres mélységben láttam a plató nyugati oldalán a barrakudákat körtáncot járni. Akadt téma bőven, azt se tudtam éppen merre és mit exponáljak. „Igazán követhetnék az események lassabban is egymást, mert ez az ömlesztett megoldás túl gyors tempó!” A többiek közben vígan pöfékeltek és várták, hogy ígéretemet beváltva megmutassam nekik, ami miatt tulajdonképpen jöttünk.

A sötét kékségből hirtelen árnyak tűntek fel. Ahogy egyre közeledtek, izgatottá váltam. „Lehet, hogy ŐK azok?” Amikor már tisztábban kivehetőbbekké váltak, láttam, hogy „csak” néhány szürke szirti cápa jött megnézni, hogy mi újság.

Ez se rossz persze, de valami azt súgta, a java még hátra van. A szürkék lassan körbeúsztak minket, majd visszatértek a sötétbe. Mi is átadtuk magunkat az áramlásnak, hogy kényelmesen sodródva folytassuk a nézelődést.

Már jócskán eltelt a merülés első fél órája, így lassanként megkezdtük az emelkedést. A 15 méter feletti rész különösen gazdag Elphinstone-on. Van minden: jackek, snapperek, természetesen teknős, Napóleon halak, szóval akad itt egy s más, nem is beszélve a makró témákról. De lúzer, aki beletemetkezik a korallokba és nem fürkészi a nyílt vizet. Én már a szaúdi partokig is elláttam, úgy átfúrtam tekintetemmel a tengert.

10 méteres mélységben jártunk már, amikor hirtelen Mohamed mögött kicsivel feljebb óriási árnyat pillantottam meg, majd nem sokkal hátrébb még továbbiak közeledtek. Igen, ŐK azok, a legfantasztikusabb urai a Vörös-tengernek: az Oceanic White Tip cápa. Előbb az egyik, majd sorban az összes többi egymás után odaúszott és kerülgetni kezdtek bennünket. A legkisebb is legalább 2,5 méter hosszúra nőtt, a legnagyobb pedig nálam is túltett. Hát igen, ezek nem szirti cápák, ezek igazi nyílt vízi ragadozók, ezek valódi cápák. A többiek arcán láttam, hirtelen nem tudják eldönteni mihez kezdjenek: ki a vízből vagy maradjanak. Úgy tűnt barnulnak a búvárrucik.

Lassan körbeúsztak, végigmérve mindannyiunkat. Valószínűleg átgondolták mennyire lehetünk jó falatok és talán azt is felmérték, kivel lenne érdemesebb kezdeni. Micsoda látvány! Úgy úsztak körülöttünk, mintha játszani akarnának. 7-et számoltam össze, hét felnőtt példányt. Ott köröztek a hajó alatt, a fejünk felett. Persze élvezték, hogy fotózzák őket. Fenyegetően pózoltak, majd egy faroklegyintéssel elegánsan odébb libbentek, hogy aztán kisvártatva visszaússzanak. Ez így ment hosszú percekig: cápa ki, cápa be, cápa körbe. Hol egyszerre kettesével, hol csak egyesével jöttek, a legméretesebb azonban mindig egyedül járt. Félelmetes parádénak lettünk szemtanúi, amelyben első látásra nem biztos, hogy mindenki szívesen részt vett volna. Mi azonban direkt ezért jöttünk. Úgy úszkáltak körülöttünk, mint ahogy a bika kerülgeti a torreádort az arénában. Mi is torreádoroknak éreztük magunkat. Az adrenalin az egekbe szökött. A szakkönyvek szerint az Oceanic a tápláléknak tűnő dolgot először körbe ússza, a köröket fokozatosan szűkíti, közben időnként ráfordul a zsákmányra és orrával belebokszol, csak az ellenőrzés végett, majd megeszi. Nehéz dolguk lehetett, hiszen méreteink túl nagyok, valamint mi is mozogtunk és figyeltük őket, ezért valószínűleg ők sem tudták eldönteni, hogy valójában ki is a vadász.

„Nyavajás levegő – mondtam magamban – még igazán tarthatnál tovább.” Ez az, amit nem lehet megunni… A vízből való kiszállás kalandosnak ígérkezett. Egyikünk sem tervezett a felszínen lebegni, miközben 7 Longimanus pásztáz alattunk. Párokba fejlődtünk, hogy kettesével hagyjuk el a terepet. Persze a látvány már így sem bizonyult kielégítőnek, ezért az eseményeket megkoronázandó két tekintélyes méretű vitorlás hal (sail fish), a kardhal legközelebbi rokona bukkant elő a semmiből. Valószínűleg ők is meglepődhettek a furcsa hajnali kompánián, 7 cápa 8 búvár ellen, ezért miután ők is megnéztek mindannyiunkat, elillantak.

A palackokat már horpadtra szívtuk, így akár tetszett, akár nem be kellett fejeznünk a merülést. Egymás után, a még a környéken lévő cápákat szemmel tartva felszínre emelkedtünk és csónakba másztunk. Hát a hajóban nem ücsörögtünk némán. Már a víz alatt is hangosan magyaráztunk volna egymásnak, de a felszínen kitört belőlünk az izgalom és egymás szavába vágva elevenítettük föl a látottakat. Abban mind egyetértettünk, hogy az ígéretemet megtartottam, sőt a terv túl is lett teljesítve. A hajóban az első kérdésünk az volt: mikor jövünk megint? Nos, 2006. októberében visszatérünk. Addig is viszlát Longimanus, tömd a hasad, és gyúrj a következő találkozásig.

Selmeczi Dániel