Eredetileg úgy gondoltam, megint megírom a “szokásos” úti beszámolómat, katalógus-szerűen napokra, merülőhelyekre bontva. Aztán jobban belegondolva úgy döntöttem: manapság már búvár ismerőseim nagy része keresztül-kasul bejárta a Vörös-tengert, tehát nekik semmi újdonsággal nem szolgálna az ilyesmi. Ezért most megpróbáltam csak arra szorítkozni, ami másabb, érdekesebb, különlegesebb volt az eddigieknél.

Mindjárt tisztáznám azt is, hogy nem maga a cápa, a vele való találkozás jelenti a luxust, bár két évvel ezelőtt még tényleg nagy szám volt, ha az ember láthatott belőlük néhány példányt, pláne, ha kézzelfogható közelségben. A cím inkább arra utal, hogy ma már el lehet menni úgy egy vörös-tengeri szafarira, hogy közben az igazi, “keleti” kényelmet sem kell nélkülözni. Sőt. Erre persze sokan legyintenek, mint ahogy én is tettem már: egy búvártúrán három fontos dolog van, a merülés, a merülés és talán a merülés. Ugyan, kinek kell a kényeztetés? Most, ez után a hét után azt mondom: lehet, hogy az ember jól megvan minden extra szolgáltatás nélkül, hogy egyáltalán nem fontos a luxus. De attól még natttyon jóóóóóó….

Egy kis cápatan – előlegben

A köztudatban – köszönhetően a sok hollywoodi filmnek – vérengző fenevadként számontartott cápákat talán legjobban a kutyához tudnám hasonlítani. Köztük is van kicsi és nagy, félénk és játékos, barátságos és veszélyes. Szerintem – és a statisztikákat elnézve valószínűleg igazam is van – a Vörös-tengerben nem jellemző az emberre veszélyes cápafaj. Hagyjuk ki az eleve fogatlan leopárd-, dajka- és cetcápát (mármint a felsorolásból, mert velük merülni ugyancsak nagy élvezet) és nézzük meg egy kicsit a gyakrabban előforduló fajtákat:

A fehérúszójú szirtcápa, a maga max 2 méterével, már csak méreténél fogva is, gyakorlatilag teljesen ártalmatlan. Mármint egy búvárra. Félénk, kerüli a közvetlen találkozást. Persze ezzel szöges ellentétben áll azoknak a halaknak a véleménye, akiket éjszakánként falkába verődve halálbiztosan becserkész és felfal. A keménykorallos helyeket szereti, zátonyok oldalában, néha a homokos aljzat felett úszkál. Ha embert lát, általában elmenekül. Barlangokban, üregekben alszik, főleg bébi/kölyökkorban ezeken a helyeken néha egész közelről megfigyelhető.

A szürke már egy kicsit nagyobbra nő, 2 és fél métert is elérhet. Zátonyok északi részén, mély és hideg vízben, áramlásban érzi jól magát; a nyílt vízen cirkál. Orsószerű alakjával igazán tiszteletet parancsoló jelenség, amolyan igazi cápa. Soha nem tudtam még egészen közel férkőzni hozzá, ő is a félénk kategóriába sorolható.

Pöröly. Látszólag jól megtréfálta a teremtő. Szegényke úgy néz ki, mintha egy úthenger ment volna át az elején. Pedig nem kell sajnálni, vicces fejformájának hála 360 fokban képes látni, és ha vadászik, nincs előle menekvés. Felnőtt korában akár 4 méter is lehet. Ő is a mélységet kedveli. Az emberrel szemben sem érdeklődést, sem félelmet nem mutat. Járja a maga útját, és nem törődik holmi buborékfújó népséggel. Egyes könyvek veszélyesnek ítélik, de csak akkor, ha felbosszantják őket. De, kérdem én, hogy a fenébe lehet egy cápát felbosszantani? Mindenesetre, amikor egyszer három termetes példány úszkált körülöttem (és talán mondanom sem kell, a többiektől jó távol, egyedül voltam velük), a róluk olvasottaknak megfelelően megpróbáltam nagyon illemtudóan és cseppet sem bosszantóan viselkedni. Ez hatásosnak bizonyult, mert nem ettek meg, sőt, még csak meg sem kóstoltak, tehát ebből is látszik, hogy a könyvekben csupa okos dolog található.

Óceáni fehérúszójú. Kedvenc cápám. Kíváncsi, játékos fajta, rá stimmel legjobban a kutya hasonlat. Általában a nagyobb zátonyok, szigetek körül úszkál, lehetőleg a horgonyzó hajók környékén, a felszín közelében, feltételezhetően a vízbe dobált kaja reményében. Minden érdekli, mindenbe beleüti az orrát. Ez utóbbi szó szerint értendő. Ha már nagyon szemtelenül viselkedik, a biztonság kedvéért néha muszáj erre az orra rákoppintani. A szakirodalom a veszélyesek közé sorolja, ami annyiban igaz lehet, hogy egy úszkáló, csapkodó ember rendkívüli módon ingerelheti ezt a kíváncsifáncsi halat, és könnyen lehet, hogy odaúszik, megtapogatja. Nála pedig a tapogatás szájjal történik, abban a szájban pedig van néhány sor borotvaéles fog is. Bár soha nem hallottam, hogy búvárt megtámadott vagy magharapott volna, azért amikor négyen-öten cirkálnak körülötted, csak eszedbe jut, ki az úr a vízben.

A szafari

Mivel tavaly a Brother-szigeteken voltunk, most úgy gondoltuk, meg kellene nézni a Deadalust. Ez gyakorlatilag ugyanolyan, mint a Brothers, bár csak egy korallzátony, és nem emelkedik ki a tenger fölé. A Vörösön a legjobb pörölycápa-lelőhelynek tartják. Október második fele már általában megfelelő időpont ehhez. Idén úgy látszik, melegebb volt a víz és az áramlások is kerülték a környéket, így aztán elmaradt a nagy cápajárat.

Az 1. számú George Clooney szabály: no Martini, no Party. Ennek a tengeri adaptációja: nincs áramlás, nincs cápa. Persze azért láttunk pörölyt, szürkét, de csak elvétve, pedig a terv szerint vízipólózni kellett volna velük. Kárpótlásul viszont a hajó alatt hemzsegtek az óceániak. Egyszer merülésből visszatérve már mindenki lepakolt, amikor megjelentek. A társaság sznorival beugrált a vízbe közéjük, én komótosan visszavettem a búvárcuccot, úgy mentem vissza. Öröm volt nézni lentről, egyesek hogyan javítanak világrekordot hátúszásban egy-egy, az orruk előtt vagy a lábuk között felbukkanó hátuszony láttán.

Okulva a dologból, ez után már úgy merültünk, hogy egyszerűen a hajó alatt maradtunk és vártuk őket. Így mindjárt jobb volt. Két nap Deadalus után áthajóztunk az Elphinstone-ra, ami – legalábbis számomra – Egyiptom legszebb merülőhelye. Megcsináltuk e szent helyen a túra “legrosszabb” merülését. Nagyon mélyen, nagyon messzire kiúsztunk a tengerbe. Semmi. No Martini, no Party. Az első lehangoló menet után jöttek páran látogatóba a hajónkra a közeli Marsa Shagrából, és mesélték, hogy már jó ideje ez a helyzet; ne is próbálkozzunk “rendes” merüléssel, inkább lubickoljunk a hajó alatt járőröző 8-10 óceánival. Így is tettünk; igazuk volt.

Életem – eddigi – legjobb cápás videóját készítettem el, egyszerűen pazar volt a szereplő-felhozatal. Egy darabig körülöttünk úszkáltak csak, aztán, ahogy leszakadtam a tömegről, egyre inkább célzottan felém jöttek, az utolsó pillanatban jobbra-balra kitérve. Megörökítetem a feleséget is, hogyan neveli őket a víz alatt. Nem mondom, kicsit izgultam érte, másrész viszont lényem videós fele nem bánt volna egy kicsivel több akciózást…

Egy rövid film erről: www.stefi.hu/capi.wmv

Volt még egy jó sztori, ezt a fedélzetről láttuk: csóri hapsikám valamelyik másik hajóról – felteszem totál kezdő lehetett – próbált lemerülni, miközben éktelen csapkodást rendezett az uszonyával. Pár perc multával félig-meddig sikerült is neki a dolog; egyik óceáni barátunk messziről már régóta érdeklődve figyelte a kreténkedést, aztán odament megnézni, mi történik. Hátulról, szinte hozzásimulva közelítette meg a delikvenst, majd kedvesen ráfordult. Nyomorult mandró összesen egy szemet meg egy nagy szájat láthatott belőle. A sikoltást nem hallottuk, a barna macit – ami tuti, hogy bement neki – még megtartotta a búvárruha, de a mókus 2 másodperc alatt a levegőben lógott az egyik horgonykötélen és valószínűleg örökre befejezte búvárpályafutását. Gyalázat, de nagyon kellett röhögnünk.

A túra során ezen kívül merültünk még pár szép helyen, látványos falakon, sőt, megpróbáltuk meglátogatni Dugong Dugongot is, de ő sajnos épp nem tartózkodott otthon.

Luxus

Cassiopeia. Mivel az arab nyelvben ez kimondhatatlan, meg a hajótest színe is hajaz rá, a helybeliek nemes egyszerűséggel csak Coca-Cola hajónak hívják. 40 m hosszú, majd 10 méter széles, négyszintes. 13 igazán “ nemcsak hajós viszonylatban “ kényelmes dupla kabinja van, saját fürdővel, saját légkondival. Önálló ebédlője 30 személyes, 5 db körasztallal, igazi székekkel. A búvárdecken egyszerre 20 ember is kényelmesen öltözhet, a kompresszor a motortérben van, tehát nem is hallani, ha töltik a palackokat.

Az egyre szaporodó búvárfotós-videós népségnek, valamint a lámpáknak száraz helyen komoly áramellátó és töltőbázis áll rendelkezésre. A szalonban hosszú bárpult, hatalmas hűtők (elegendő üdítőnek, sörnek egyaránt), a sarokban óriási plazmatévé, amin “ ha épp nem filmet vetítenek“ egy adott csatornán lehet nézni a GPS-es útvonalkövetőt (akár a repcsiken), a hajóorrban vagy a taton lévő kamera képét, esetleg a halradar képernyőjét. Buli alkalmával 30 ember kényelmesen elfér itt, illetve a mögötte lévő fedett, napágyas részen. A legfelső napozófedélzet “alig” 180 m2, ha lenne háló, egész jól lehetne teniszezni rajta.

És végül, de nem utolsósorban, sőt, elsősorban: a SZENTÉLY. Hivatalos nevén Arab Kávézó. Gyakorlatilag egy 30 m2-es, igazi egyiptomi módra, párnákkal, ülőkékkel, szőnyegekkel berendezett, 7-8 vízipipával, azok kellékekeivel felszerelt sisázó. Nem hiszem, hogy más hajón valaha is létezett ilyesmi. Az isten áldja meg azt, aki kitalálta.

Mikor megérkeztünk (Hamatába), a hajó két nagy zodiacja hamar becuccolt bennünket. Először a nők és a csomagok mentek a hajóra, így mire én a fedélzetre tettem a lábam, már nagyrész elrendeződtek a dolgok. A feleség “nem árulta el, hogyan“ megszerezte nekünk a nászutas lakosztályt. Nem sokat, csak 19 évet késett a dologgal, de meglátva a kör alakú nyoszolyát, egyéb luxuscuccot, belenyugodtam a megváltoztathatatlanba. (Ettől függetlenül nagyrészt kihasználatlan maradt a hencser, mert minden éjszaka a decken aludtunk, a csillagok alatt).

A hajón a szokásos szafari-menetrend szerint zajlottak a dolgok: napi 4 merülés és közben a kajálás, punnyadás. Az eddigiektől eltérően az étkezéseknél, bár az étkekkel önkiszolgáltuk magunkat, a szalon boy megkérdezte, mit innánk, és rögtön hozta is. A merülések után a visszatérő búvárokat egy-egy pohár gyümölcslével várták, sokszor kevertek (alkoholmentes) koktélokat és körbekínálták napközben, ahogy gyümölcsöt, süteményt is.

Három szülinap is volt a hajón (köztük az enyém), tortás, koktélos (veszett kutyás), ereszd el a hajamat bulik voltak ezek. Mind jól sikerültek, bár a sajátom második része az örök feledés homályába vész azt hiszem, nagyon álmos voltam aznap. Minden este, a vacsi után (de néha nap közben is), bevonultunk a szentélybe és hajnalig (szó szerint) pipáztunk. A sors és a szervezők kegye folytán az egyik pesti perzsa étterem sisa-mestere is a hajón volt. Isteni pipákat tömött és megtanított egykét fortélyra a “szakmával” kapcsolatban (örök hála érte Sanyinak).

Nyugodtan állíthatom, hogy a hajónak ezen szeglete volt az esti és éjszakai társasági élet központja. Bár az első nap még csak 6-7 sisa-fan volt közöttünk, ez a szám a végére majdnem megközelítette a huszat. A hajó meglepetései közé tartozott még, hogy egyik délután, amikor egy nyugodt öbölben horgonyoztunk, előkerült a 3 személyes banán is (bár cápa formája volt) és a zodiacosok bemutatták, hogy nincs olyan profi csapat, akit ne lehetne bármikor a vízbe borítani. Szóval igazi kényeztetésben volt részünk. Nekem külön luxust jelentett, hogy nem én szerveztem a túrát, tehát egyszerű vendégként semmi más dolgom nem volt, mint merülni, hódolni a kulináris élvezeteknek, lustálkodni és pipázni. No stressz, gond, nyűg, elintéznivaló. El is határoztam, hogy soha többet nem szervezek szafarit! De nem én! Becsszóra.

Sajnos, mint minden, ez a hét is véget ért. Most kell néhány másik itthon, amíg rendesen kipihenem magam, mert szerintem egy nyaralás nem arra való, hogy az ember alvással töltse. Az színtiszta pazarlás. Arra ott van a puha otthoni ágyikó meg a munkahely. Szóval most jó nagyokat szundizok és szokás szerint hetekig azt álmodom, hogy épp merülök. Aztán mikor ezen is túl leszek, akkor készítek egy DVD-t a videóimból meg a zasszony képeiből. És amikor az is készen van? Akkor nekiállok szervezni a jövő tavaszi vörös-tengeri túránkat.

Mi van??? Hogy én azt mondtam volna, nem csinálok több szafarit? Csak tudnám, honnan a fenéből szedtek ilyen hülyeséget….

Írta: Stefi (Garfield)
Képek: Selmeczi Dániel

» További beszámolók
Ugrás a cikk elejére »