Előkészületek

A történet 2-3 éve kezdődött. SUI-Sulyok István barátommal elhatároztuk, hogy valahová “messze”, olyan helyre utazunk búvárkodni, ahol magyar búvár még nem járt. Voltunk már sokszor Horvátországban, jó párszor Egyiptomban, de mégis talán olyan helyre kellene menni, ami kuriózumnak számít. Első megközelítésre a gyönyörű Zöld szigeteiről híres Palau szigetére gondoltunk.

De ez viszonylag gyorsan kiesett az igen drága repjegy miatt, és mert egyik este azon vettem észre magam, hogy a Fókusz című műsorban nézem híres Anettkánkat, ahogyan ecseteli a varázslatos Palau sziget csodáit, így új célpont után kezdtem kutatni.

Valahogy a neten szörfözve találtam rá a pörölycápáiról híres Cocos szigetre. Emlékeimben derengett, mintha régebben láttam volna egy ismeretterjesztő filmet a szigetről, de már biztosan nem emlékeztem. Pár óra alatt megtaláltam Underseahunter nevezetű céget, ami két hajót üzemeltet a területen. Azonnal írtam egy e-mailt nekik, és meglepetésemre néhány óra múlva jött is a válasz, kaptunk egy 2006-os októberi időpontot 10 napos túrára. A probléma az volt hogy mindez 2005 júliusában történt.

Szóltam SUI-nak, hogy találtam egy tuti helyet, a válasza csak ennyi volt: menjünk. Gyorsan be is szedtek 10% előleget a túrára. Nem rossz, 15 hónappal az indulás előtt! Teltek a hónapok eljött a 2006-os év is. Február környékén szólt SUI, hogy gond lesz a túrával. Hirtelen nem tudtam mi lehet, de mivel az indulás 9 hónap múlva lett volna, gyorsan levontam a következtetést, szaporodik a család. Írtam egy e-mailt a történésekkel, és kértem egy távolabbi időpontot. Készségesek voltak és kaptunk egy 2007 április 30-május 15-ig tartó túrára időpontot, ami ráadásul a kolumbiai Malpelo szigetére is megy, talán ez még jobb is.

Teltek a hónapok, és az előre meghatározott fizetési ütemezésben mindig jött az e- mail, hogy mennyit is kell utalni. Megjegyezném, hogy az indulás előtt 3 hónappal a teljes összeget ki kellett fizetni és innentől kezdve semmilyen visszatérítésre nem volt lehetőség. Repülőjegyet, már az első időpontra is találtam, Budapest-Amsterdam-San José, gondoltam az átszállással és a csomagokkal sem lehet nagy gond. Amerikai vízum sem kell, és az ár is elég barátságos volt.

Amikor ajánlatot kértem akkor egy elejtett mondatból derült ki, ha a gépünk megáll Miamiban, mi mint magyar állampolgárok az USA-ba vízum kötelesek vagyunk, még ha csak tranzitutasként, akkor is. Így amerikai vízumot is kellett készíttetnünk az utunkhoz. A foglalás elindítása és az indulás között kb. 100 e-mailt váltottunk és szinte soha nem telt el 24 óra, hogy ne kapjak választ. Túránkat úgy terveztük, hogy legyen egy teljes napunk a behajózás előtt egy kis akklimatizálódásra és esetleges poggyász gondjaink megoldására. A túra végén pedig egy kétnapos vulkán-őserdő túrát terveztünk, így a 15 napos búvártúra utazások, kirándulással együtt 21 napos lett.

Elérkezett az indulás napja. Szerencsére tengerentúli járatról lévén szó fejenként 2 x 20 kg volt a feladható poggyász így ebbe bőven belefértünk, bár a kézi poggyászunk a fotós és videós felszerelésektől igen tetemes volt.

A repülőút eseménytelenül telt, az egyik Stewardesstől megtudtuk, hogy ki kell szállni a gépből, meglepetésünkre még gépet is kell majd váltanunk, mondom klassz. Még leszállás előtt egy 20 percet köröztettek Everglades mocsarak felett valami katonai gép leszállása miatt. A bevándorlásnál és a biztonsági ellenőrzésnél rendben volt minden, gyors is volt és a kapunk sem volt messze, beültünk a gépbe és már indultunk is… már csak 2 és fél óra út volt hátra.

Megérkeztünk, egy kultúrált reptér fogadott minket. A hotelből vártak bennünket. 15 perc múltán már a kényelmes hotel szobánkban voltunk, csak az a 24 óra utazás hagyott némi nyomot rajtunk. Szerencsére a helyi idő szerint 22.00 óra volt, amikor megérkeztünk, így tudtunk aludni, megkönnyítve ezzel az átállást, ami a 8 óra eltérésből adódott.

Szállodánk a Barcelo Palma Real kb. 3 km-re volt az óvárostól, így reggeli után egy kis városnézés következett. A búvárfelszerelésünk még a táskában volt, de máris találkoztunk egy pörölycápával. A recepciónál beváltottunk 100 dolcsit, hogy legyen egy kis helyi pénzünk, és a 2000-es címletű colon-ról egy pöröly nézett ránk, a Cocos-szigetek képe mellett.

Megkérdeztük a szállodai recepcióst, mit is csináljunk, de mintha nem nagyon lett volna képben a helyi látnivalókkal, ajánlott valami helyi plázát (??) és az óvárost. Taxival egy 10 perc múlva oda is értünk, érdekes volt hogy a helyiek mikor kérdezték, hogy honnan jöttünk, nagyon ritkán tudták beazonosítani hol is van a kis országunk. Általában a focinkat kérdezték, voltunk-e a VB-n, illetve megyünk-e? Talán ha jobban menne az ország focistáinak, akkor a világon ismertebb lenne az országunk? Talán igen…

Na vissza a plázához… Sajnos a globalizáció itt is behálózott mindent, szinte ugyanazok a márkák és üzletek, mint otthon, így gyorsan végeztünk, csak egy könyvesbolt volt, ahol több időt töltöttünk vásárolva egy pár könyvet Cocosról, illetve egy madárhatározót. Elindultunk az óvárosba, első célunk egy lepke farm volt ahol 30 különböző lepke és 5 kolibri fajtát tekinthettünk meg. Majd sétálva terveztük a visszautat, erre az útikönyvünk csak ennyit javasolt: “Ha levetted az összes ékszeredet, megtanultad a térképet, eldugtad a pénzed a zoknidba, felhívtad Anyádat, hogy szereted, akkor készen állsz a sétára San José-ba.”

Megfogattuk tanácsát, levettük óráinkat, csökkentettem tetemes fotósfelszerelésemet, kevés pénzt vittünk. Hál istennek semmilyen incidens nem történt. Érdekes, hogy annyi gyorséttermet, mint amennyi ebben a városban, kevés városban láttam. Szinte minden sarkon, vagy McDonald’s vagy Pizza Hut vagy KFC található. A helyiek egész héten arra spórolnak, hogy hétvégen az egész család el tudjon menni valamelyik amerikai gyorsétterembe. Bementünk az Aranymúzeumba, ahol a pre-Colombian időkbe nyerhettünk bepillantást, majd tettünk egy sétát az 1-es számú utcán. Betértünk egy étterembe megpróbáltunk enni egy langusztát a Del Mar nevű igen jól szituált étteremben, de “csak” skampi+steak jutott..

Másnap a találkozó 8:15-re szólt, amit még előző napon pontosítottak számunkra faxon (!) a szállodánkban. Transzferünk szinte percre pontosan érkezett egy kisebb fajta busz, és a csomagjainknak egy zárt teherautó. Egy-két utastársunk már a buszon volt, gyors bemutatkozás, majd folytattuk utunkat a többi utasért. A Mariott hotelbe volt az utolsó megállónk ahol még felvettük a többieket, és ekkor kinézve a buszból egy ismerős arcot pillantottam meg: Eric Cheng-et az amerikai fotóst, aki a wetpixel honlapot is üzemelteti.

Az utasok összetételéről: amerikai, francia, svájci, angol, német és még egy jordániai hölgy is és nem utolsó sorban mi magyarok. Elvileg nem volt még itt honfitársunk vagy legalább is nem tudunk róla. A transzfert, egy magát Rudinak nevező igen jópofa helyi vezette, aki a 2.5 órás utat az amerikai kontinenst átszelő Pan-Amerikai autópályán egészen Puntenaras-ig különböző történtekkel színesítette.

Fedélzeten

A Sea Hunter nevű hajó várt bennünket, ami az elkövetkezendő 16 napon új otthonunk volt. Aki ismer, az tudja, hogy nem nagyon szeretek “tökölni”, de ahogy megérkeztünk és a „welcome-drinkkel” a kezemben már egy briefing teljes közepében találtam magam, pár perc elteltével már a szárazföldet is el kezdték húzni mellettünk, azaz már el is indultunk, na ekkor én is meglepődtem. A 19 utas a hajón elkezdte szerelni a felszerelését, mintha erre nem lett volna még vagy 40 óránk, mivel ennyit kellett hajóznunk, hogy elérjük a kolumbiai Malpeló szigetét!

Elkezdtem keresni valami praktikus helyet a hajón a felszerelésemnek, de hamar rájöttem, hogy kár, mivel már a helyemen illetve a palackomon is rajta volt a nevem(!). Összedobtam a felszerelést, kerestem egy jó helyet a kameraasztalon a fényképezőgépemnek, (ahol minden fakkban volt konnektor) a szerelést másnapra halasztottam, hogy azzal is teljen majd az idő. Megkerestük számunkra előre kiosztott 5-ös számú kabint. Meglepésünkre egy 3 ágyas kabin fogadott, extra helyünk lett ez elkövetkezendő napokon.

Az ágyamon egy nevemre szóló üdvözlőkártya, térkép a merülő helyekkel, egy zárható palack szintén „Daniel S.” felirattal a víznek, mindez a környezetvédelem jegyében, és még egy csokoládé várt. Bevallom voltam már egy pár szafarihajón, és vettem már részt szervezett programokon, de ehhez hasonló végiggondoltsággal nem találkoztam. A hajót sok, igen neves fotós dedikált fényképei díszítik, mint: David Doubiliet, Christopher Newbert, Lionel Pozzoli stb.

A 740 km utunk első része igen simán telt, délután hosszabb beszélgetésbe merültem Erikkel a fényképezés és a világ merülő helyei tekintetében. Vacsora után a telihold fényében delfineket figyeltünk meg a hajónk orrhullámain, szemünk a fényes éjszakában a Csendes Óceán végtelenjébe veszve merengett és arra gondoltunk, milyen kalandok várnak ránk az elkövetkezendő napokban.

Az első éjszakánk jól telt szinte jobban aludtunk, mint a szállodánkban, reggeli előtt még összeszereltem a fényképezőgépemet. A reggelinél Ikram, a Jordán hölgy volt a társunk, aki gyógyszerészként dolgozik Szaud Arábiában, és amerikai férje van, igen sokat beszélt. Reggeli után készítettünk egy pár felvételt a hajóról majd egy kicsit visszavonultunk a kabinunkba. Ebéd után kiosztották a biztonsági eszközöket, az egyik egy rádiós egység, amit mindenkinek a felszerelésére kellett erősítenie egy közepes méretű sárga dobozka kihajtható antennával, ami az irányt mutatja a hajón lévő vevő egység fele. A másik egység egy kb. 2 m felfújható bója, elemlámpa és egy síp.

Még a délelőtt a hídon járva találkoztam Pepével az egyik Skiff (zodiac) vezetőjével, aki 11 éve dolgozik a hajón, vele beszélgettem az elmúlt évek történéseiről kihegyezve az elsodródásokra. A Cocos szigetekre két cégnek van engedélye: az Underseahunter-nek 2 hajóval, ezek az Underseahunter és a Sea Hunter, és az Okeanos nevű hajónak. Az Okenaos 3 éve sajnálatos módon elvesztett 2 vendéget, akiket nem találtak meg, utána ő is megvette a rendszert, de valamilyen megfontolásból a vevő egységet nem. Éppen 3 hete volt hogy elsodródott 2 vendég az Okeanos hajóról és a Sea Hunter-t kérték meg, hogy segítsen megkeresésben mivel, nekik volt a vevőegységük. Sikerrel jártak 1 óra 30 perc alatt és 3 mérföldre a Cocos szigetekről meg is találták a bajba jutottakat. Szóval elég hasznos kis szerkezet lehet, figyelembe véve az igen nagy és kiszámíthatatlan áramlásokat. A Malpeló szigeteken nem volt még incidens, de ide csak a Sea Hunter hajó járhat más hajó nem.

Éjszakánk szintén simán telt. Reggel, ahogy felébredtünk és a fedélzeten állva már a vízrengetegből kiemelkedni látszott Malpelo szigete, ami annyit jelent, hogy kopasz. Rá is szolgált a nevére, mert szinte egy fűszál sincs rajta. A szigeten egy katonai állomáshely van, ahol általában 6 kolumbiai katona állomásozik. Védve ezzel az illegális halászattól és a cápauszony vadászoktól. Akit Kolumbiában elkapnak illegális halászaton ezen a területen, az 1-3 év börtönre számíthat és mindezt teljes felszerelés, hajó elkobzás kíséri. A Kolumbiai katonák nem szívbajosak, aki a felszólításra nem távozik a szigetről, az egy enyhe géppuska sorozatot kap figyelmeztetésképpen, de arra is volt már példa, hogy a szárazföldről jött helikopter megregulázni a halászokat. A katonák a hajónkra is feljöttek állig fegyverben a hajót és az útleveleket ellenőrizni, de nagyon készségesek voltak. A hajón „hagytak” egy kolumbiai hölgyet, aki egy szervezet tagja, ami Kolumbia természeti kincseit hivatott megvédeni. Velünk fog merülni ameddig Malpelón leszünk.

Kopár Szikla: Malpelo

Az első merülésünk Altar the Virgina nevű helyen volt, ami a sziget védettebb részei közé tarozik. Mi SUI-val a kék csoportba kerültünk, a többiek pedig a sárga csoportba. A kis csónakunk Pepe vezetésével 5 perc alatt a merülőhelyen volt, lemerülés után máris egy kisebb pörölycápa tűnt fel, majd még egy, gondoltam is nem rossz kezdet, majd pár darab jackfish jött velem szemben. Mélyebbre ereszkedve kb. 20 méter mélységben “thermoclinen” haladunk át, ami kb 4 C fok különbséget jelent. A homokos ajzat felett 20-30 fős pörölycápa-rajt pillanthattunk meg… egész jó ez a “checkdive”…

A táj nagy csupasz sziklákból áll, amin elvétve legyezőkorallok telepedtek meg. Szinte minden m2-re jut egy muréna, soknak nincs is megfelelő búvóhelye, csak úgy a sziklákról néztek ránk. A látótávolság elfogatható kb 15-20 méter, a vízhőmérséklet a felszínen és 28-30 méteren is 22 C fok. Érdekes volt, hogy a sügérek és a különböző más halak nem féltek, szinte karnyújtásnyira meg lehetett közelíteni őket.

Merülésünk után a csónakunk vitt vissza a bázisul szolgáló Sea Hunter fedélzetére. Szerencsére a felszerelésünk a csónakban maradhatott, és itt is töltötték újra a palackjainkat. Fedélzetre érve meleg sütemény és friss gyümölcs várt bennünket és mindenkinek törölközőt osztottak. A kameráknak két nagy édesvízi edény állt rendelkezésre, amibe csak ezeket lehetett tenni. A kamera asztalnál kis fehér törülközők és minden részhez külön 220V és 110V csatlakozók, sűrített levegős lefúvató pisztoly. Úgy látszik, találkoztak már fotós és videós búvárokkal.

A második merülésünk az EL FREEZER nevű helyen történt, ahol elsősorban pörölycápák csoportjára vártunk. Az áramlások nagyon furcsák, amikor lemerültem, azt éreztem, mintha mosógépben lennék. Az áramlás egy 2 m-es körben vitt… a merülésen több csoport pörölyt láttunk, de sajnos nem jöttek túl közel. A merülés végén egy sasrája jött ismerkedni, sikerült pár használható képet készíteni.

Az első napon csak 2 merülésre volt lehetőség a reggeli csúszás miatt. Este Pilar, a kolumbiai hölgy tartott egy kis előadást a szigetről és az élővilágról. A The Fridge az a hely, ahol a parttal párhuzamosan sodródva a pörölyök jöttek hol csoportosan, hol pedig a tisztogató helyre, ahol az angyalhalak vették kezelésbe őket.

A következő merülésünk 11 órakor volt, a Sahara helyen de az áramlás miatt ott kezdtük, ahol az előző merülést abba hagytuk. A pörölyök a merülés első felében elkerültek minket, de a kékből hirtelen 2 sasrája tűnt fel, és méltóságteljesen haladtak el mellettünk, majd kicsit jobbra nézve egy hatalmas manta rája követte őket, először gyorsan eltűnt, majd hirtelen visszafordult, hogy szemügyre vegye az „idegeneket”.

SUI: Az előző napon tapasztaltam, hogy a levegőfogyasztásom magasabb, mint a csoportban található többi búvárnak, ezért úgy határoztam, hogy egy kicsit a többiek fölött maradok, és fentről figyelem az eseményeket. A merülési tervnek megfelelően 25 méteren úsztunk egy 40 méteren lévő homokpad felett, amikor a merülés 10. percében meg is érkezett a várt pöröly csapat. Alattunk úsztak el, legalább 100 példányból állt a csapat. Amilyen hirtelen érkeztek, úgy el is úsztak alattunk, folytattuk tovább a merülést. Elkanyarodva egy víz alatti szikla mellett, kicsit leszakadva a csoporttól kiúsztam a nyílt víz felé, mert megpillantottam néhány termetes Bluefin trevaly-t. Korábban Egyiptomban találkoztam már ilyenekkel, azok ott 30-40 cm-re nőttek de az itt találhatóak közel 1 méteresek. Ezüstös lapított testükön kék fekete pöttyök vannak, farok úszójuk hold alakú, testük közepén tüske sor fut hátra a farokúszó irányába. Mellúszójuk hosszú sarló alakú.

Hátra néztem, hogy mennyire távolodtam el a csapattól, de még láttam az utolsó búvár buborékait, elindultam, nehogy elsodródjak. Ekkor a kékségből előbukkant egy hatalmas pörölycsapat, egyenesen felém tartottak. Lélegzetemet visszatartottam, hogy az áramló buborékok ne riasszák el a félénk élőlényeket. Gyorsan ellenőriztem a kamera beállításait és elindítottam a felvételt. 10-15 m-re lehettek tőlem, amikor észrevettek és elkezdtek kitérni balra és jobbra. Jó néhány másodpercem volt megfigyelni a csapatot. Voltak köztük kifejlett példányok, közel 4 m-es sötétszürke színű egyedek és sok kisebb 2 m körüli ezüstös színű fiatal példány.

Ezek az élőlények összetéveszthetetlenek más cápa fajokkal, jellegzetes kalapács alakú fejformájuk miatt. A szemük oldalt található. Az eddigi tudományos kutatások szerint olyan speciális érzékszervvel rendelkeznek mellyel képesek megérezni zsákmányuk testének elektromos impulzusait. Fő táplálékuk a zátony halai, ráják kisebb cápák, polip, rákok stb. Elevenszülők, 15-30 utódot hoznak a világra. Búvárokkal szemben a viselkedésük félénk, nehéz megközelíteni őket, legtöbbször csapatosan láthatjuk, de megfigyelhetünk kifejlett példányokat magányosan is. A Malpelo szigetnél található számos tisztító állomás, ahol az erre szakosodott tisztítóhalak eltávolítják a testükön található élősködőket. Leggyakrabban az eltérő hőmérsékletű vizek találkozásánál, a thermocline-ban, a hideg zónában, erős áramlásban figyelhetjük meg. Elterjedésük globális, szinte a föld összes meleg óceánjaiban és tengereiben megtalálhatók.

Búvár computerem kijelzőjén láttam, hogy fogytán a levegőm, ideje megkezdeni a felemelkedést. 5 m-es mélységben 3 percet kellett eltöltenem, hogy újra a felszínre emelkedjek. Várakozás közben meghallottam a csónakunk hangját, az óriási tapasztalattal rendelkező Pepe észrevette az általam kibocsátott buborékokat, és a csónakot felém kormányozta. Már a létrát fogtam, és egy utolsó pillantást tettem hátra a kékbe. Legnagyobb meglepetésemre egy kifejlett 3 m-es kardhal tűnt fel előttem, közvetlenül a vízfelszín alatt. Hátuszonyát kifeszítve méltóságteljesen úszott el előttem. Levegőkészletem már a jócskán biztonsági tartalékon belül volt, de úgy döntöttem, hogy visszamegyek megcsodálni ezt a lenyűgöző halat. Kedvenc Hemingway regényem hala egy karnyújtásnyira volt a maszkom előtt. Közelről láthattam félelmetes fegyverét, felsőállkapcsának kardszerű nyúlványát, melyet zsákmányai elejésére használ. Kölcsönösen megszemléltük egymást, majd a nyílt víz felé vette útját, én pedig a csónak felé.

A Rúzsos

A harmadik napi első merülésünket 35 méteres mélységre terveztük, hogy megkeressük a piros szájú denevérhalat, mely csak a Cocosés Malpelo szigeteknél él. A tervnek megfelelően süllyedtünk lefelé a kellemes, 24 fokos vízben. 20 méteren azonban mintha arcon csaptak volna, erős hidegáramlatba érkeztünk. Komputerem kijelzője 17 fokos vízhőmérsékletet mutatott. Mire magamhoz tértem a döbbenettől, már lent is voltunk a fenéken. Merülésvezetőnk a briefing-en (merülés előtti eligazítás) figyelmeztetett, hogy legyünk óvatosak, mert a redliped batfish nagyon jól álcázza magát, és könnyen előfordulhat, hogy amikor egyet észreveszünk, már egy másikra majdnem rátenyerelünk. Pár perc keresés után észre is vettem egy a fura kis lényt. Szegénnyel nagyon csúnyán elbánt a természet. Nem elég hogy élénkpirosra rúzsozta a száját, és egy fallosz alakú nyúlványt varázsolt a homlokára, de még úszni sem nagyon tud, inkább csak „könyökére” támaszkodva mászik az aljzaton.

Meglőttem róla a kötelező portréfotót, majd megkezdtem a felemelkedést, hiszen ebben a mélységben csak 8-10 percet tölthetünk biztonságosan. Kellemes érzés volt a termocline (eltérő hőmérsékletű vízréteg) átlépése a hidegből a melegbe. A két réteg határán mindig rengeteg hal tartózkodik, így volt ez most is, mert egy több száz példányból álló dorado raj mellett folytattam a felemelkedést. Felemelő érzés volt látni ezeket a 8-10 kilós ezüstös testű halakat ilyen tömegben. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy egy kisebb falu hónapokig el lenne látva élelemmel, ha a hálóikat itt vetnék ki. De ez szerencsére nem fordulhat elő, mert a Malpelo szigorúan védett természetvédelmi terület, és a kolumbiai haditengerészet ügyel a szabályok betartására.

A hétfejű sárkány birodalma

Merülés, evés, alvás, e három dolog körül forog az élet egy hajós búvárszafarin. Épp a harmadiknál tartottam, amikor félálomban meghallottam, amint Wilson, a főnök, érces hangját üvölti, hogy „briiiefing!!”. Mai utolsó merülésünk a félelmetes nevű Monster Rock lesz. Ez a hely arról híres, hogy a szerencsés búvárok itt találkozhatnak a Monster Shark névre keresztelt cápával. Ez a mélyvízi cápafaj ritkán jön a felszín közelébe, de itt már többször jelentették e lomha ragadozó felbukkanását 30-35 méteres mélységben. A tervnek megfelelően a merülés első 10 percét ebben a mélységben töltöttük. Az erős áramlás miatt a sziklába kapaszkodva fürkésztük az alattunk tátongó mélységet, de hiába vártunk a szörnyetegre. Rejtekhelyem egy kis bemélyedés volt a meredeken leszakadó falon. Furcsa érzésem támadt, mintha nem lennék egyedül.

Bekapcsoltam erős kameralámpámat, és bevilágítottam a mélyedésbe. Nem kellett volna. Lámpáim fényében megszámlálhatatlanul sok muréna nézett rám karnyújtásnyi távolságra. Hosszú kecses testük kígyózó mozgása, félelmetes szájuk tátogatása általában szívinfarktust hoz a kezdő búvárokra. Én már nem vagyok kezdő, mondogattam magamnak, hátha elhiszem, hogy ezek tényleg ártalmatlan élőlények. Fürgén kattogott a fényképező a kezemben, nagyon szépen pózolt a hétfejű sárkány. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a lábam alatt is mozog a talaj, levilágítottam, és újabb 10-15 murénát pillantottam meg, amint felém (pontosabban a hasadék kijárata felé) tartottak. Egyedül én álltam útjukat a külvilág irányába. Éles eszemmel gyorsan felmértem, hogy nem épp a legjobb pozíciót választottam a szörny megfigyelésére. De az is lehet, hogy valójában mégis ez volt az, csak a szörny ma más ruhát öltött.

Bye bye Malpelo

Az első öt nap (13 merülés) nagyon gyorsan eltelt. Minden merülésen láttunk pörölycápát, néha közel jöttek, néha csak távolról szemlélhettük őket. Volt olyan is, hogy közel 100 példányból álló csapat úszott el alattunk a mélyben. Gyakori vendég volt a sasrája, és két merülésen a mantarája impozáns méretét és kecses “repülését” is élvezhettük. A Vörös-tengeri merüléseinkről már ismert kék-sárga csíkos snapper itt óriási csapatokban látható, és az egyedek mérete is nagyobb. Annyi a muréna itt, hogy vannak közöttük homeless-ek is szép számmal, akik nem találnak megfelelő üreget a napközbeni pihenéshez.

A Sea Hunter személyzete az utolsó merülés után már az indulásra koncentrált. Profi, összeszokott csapatként mindenki tudta, hogy mi a feladata. Felkerültek a panga-k (8-10 személyes csónakok) a fedélzetre, beindultak a hajó dízelmotorjai, a kapitány kiadta a parancsot a horgony felhúzására. Ahogy távolodtunk ettől a kopár sziklától, egy csapat piros lábú szula még elkísért minket egy darabig, majd ők is elmaradtak. Viszlát Malpelo, viszlát Kolumbia!

A Csendes óceán végtelen horizontja felé tartottunk, utunk következő állomása, a Cocos szigetek felé. A GPS kijelzője 680 km-es távolságot mutat, a várható menetidő 36 óra. A következő másfél nap programja: evés, alvás, evés, alvás, stb.

Zöld sziget: Cocos

A Cocos szigetek, épp ellenkező, mint a Malpeló, szinte alig látni sziklát, mert a vegetáció mindent beborít a sziget mérete is többszöröse, mint Kolumbiában. Ahogy Chaten-baybe tartunk, az első horgonyzó helyünkhöz, a sziget mellet elhaladva több vízesést is megpillantunk. Mást is megérintett ez a hihetetlen látvány, hisz a Jurassic Park nyitó jelenete is itt készült. Olyan érzésem van, mintha az utolsó paradicsomban lennénk.

Szerencsénk van, az évi 7 méter esőből aznap nem esett, így napfényben élvezhettük a sziget látványát. Az első merülésünk Manuelita volt, jó hír a víz melegebb és a tehermocline is lejjebb tolódott, rossz hogy a fő témánk a Pöröly cápák is valószínűleg lejjebb lesznek. A vízbeugrás után kb. 25-30 m látótávolság fogadott, és egyből feltűnt egy-két fehéruszonyú szirtcápa, amit az előző héten igen ritkán láthattunk, ellentétben itt szinte mindenhol voltak. Feküdtek egymáson a homokban, vagy éppen lustán úszkáltak az áramlatban. Egész jól elszórakoztam egy szikla mögül figyelve, melyik irányból érkeznek, és az utolsó pillanatban kinézve klikk, és már kész is a közeli kép. Lejjebb mentünk figyelve a sárga kis tisztító halak raját, ugyanis ők jelzik, hogy ez itt egy tisztítóállomás.

Ez a kis megálló fontos volt az elkövetkezendő merüléseinknél, ugyanis a pörölycápák a kinti vizekből “járőrözve” térnek vissza a sziklákon található állomáshoz. A legközelebb úgy tudunk kerülni az igen félénk állatokhoz, hogy a közelben egy szikla mögé húzódva a lehető legkevesebb mozgással és bugyborékolással türelmesen várunk, míg az esetenként több száz egyedből álló raj megérkezik. A türelem és a sokszor több, mint egy percig visszatartott lélegzet meghozta a gyümölcsét: egy 10 egyedből álló raj jelent meg, és az egyikük már be is jelentkezett a barberfishek nyújtotta szolgáltatásra.

Mindig jól látható melyik cápán “dolgoznak” éppen, mert az oldalra dőlve nagyon lassan szinte csak az áramlattal együtt halad. Ezekben a pillanatokban van esélyünk egy-két igen közeli találkozásra. Manuelitán merülve 3 db ilyen tisztító állomást nézhettünk meg. Cocoson napi 4 merülésre volt lehetőségünk, 3 nappali és 1 éjszakai merülésre.

Éjszakai vadászat

Az első éjszakai merülésünk igen izgalmasnak ígérkezett, vadászó fehérfoltú szirtcápák! Ez még rendben is van csak, mindezt 80-100 fős “bandában” teszik. SUI barátom egy kis fenntartását fejezi ki a merüléssel és körülményekkel kapcsolatban, éjszaka 100 vadászó cápa közé bemenni, nem sok fehér embernek jut eszébe. De csak egy fontos szabályt kellet betartanunk: az ajzat fölött minimum 1 méterrel kellett lennünk, hogy a cápák nyugodtan tudjanak közlekedni.

A helyszín Manuelita Coral Garden a kis sziklasziget belső oldala volt. Hihetetlen ez a hely, délelőtt még a külső oldalon pörölycápákat figyelhettünk meg, este meg vadászó szirtcápákat. Sötétedett, félhomályban merültünk a 28 fokos vízben. Első pillanatban már egy-két kóválygó cápát láttunk, de még elszórtan. Ahogy sötétedett, úgy egyre többen lettek és szépen egy nagy csoportban gyülekeztek. Ahogy összeálltak, elindult a járőrözés a szirten. Már az összes ott tartózkodó hal megpróbált biztonságos helyet találni éjszakára. Több – kevesebb sikerrel. Érdekes volt, hogy a cápák élén egy elég viharvert black jack haladt. Az első pillanatokban nem tudtam mire vélni, de nem kellett sokat várnunk, hogy hogyan is dolgoznak együtt. Hamar kiderült hogy a cápák nem túl jó vadászok, és csak akkor veszik észre az áldozatot, hogyha rezgést bocsát ki, vagyis ha mozog. Így ha a black jack hirtelen lecsapott, az összes cápa követte és megpróbálta becserkészni az áldozatot.

Fura látvány volt, amikor egy pár négyzetméteres szikladarabon több tucat cápa kavargott, izgett-mozgott, egymásba harapott, a szikla recsegett- ropogott. Az áldozatot már nem láttuk, csak az óriási kavarodást. Szemtanúi lehettünk annak, mikor a cápák bemértek egy halat, egy ideig kergették, de amikor a hal megállt, akkor a cápák szépen elúsztak mellette. A természet alkalmazkodását mutatja, hogy a cápák megtanultak a búvárok lámpáinál vadászni, így ahol a legtöbb fény volt, általában ott volt a legnagyobb akció is. Ennek szabályozásaképpen egy búvártúrán 2 alkalommal merülhettünk éjszakait a Coral Gardennél.

Kalapács banda

A dél-nyugat felöl érkező szél a sziget másik oldalára kényszertett minket. Így merüléseiket a szigetnek erre az oldalára szerveztük, első célpontunk a híres Dirty Rock volt, egy kis kopasz sziget észak-keleten kb. 2 mérföldre a főszigettől. Az elhelyezkedéséből adódóan az uralkodó áramlatok ezt a kis szigetet találják el először és válnak két irányba. Az elmúlt években megtanultam, ha van áramlat, akkor van nagy hal is, és ez ismét bebizonyosodott. Lemerülés után a szituáció hasonló: megbújni, nem mozogni és várni és várni, mert jönni fognak. Az elmúlt hetek legjobb pöröly akcióját sikerült meglesnünk. De sajnos 40 m mélységben a 10 perc hamar elszalad, ekkor gondolkoztam el egy zárt rendszerű újra légző berendezésen, bár eddig nem voltam híve ennek a technikának, de most bizonyára jó szolgálatot tehetett volna, és nem kellett volna az ájulás határáig sem visszatartani a lélegzetem.

A terv szerint megkerültük a szigetet, ahol már nincs áramlás, miközben áthaladtunk egy kis csatornán. Emelkedés közben óriási jack halakból álló rajt láthattunk, szinte megszámlálhatatlan mennyiségben. Elérkezve a csatornához megtanultam mi is az az igazi áramlat. Elkapott és azonnal hyper őrbe repített, úgyhogy reagálnom kellett, ha nem akartam Galapágoszig menni.

A fehérfoltú szirt cápák unalmasan úszkáltak fel alá, több tíz márványos rája szinte alig mozogva repült el mellettem, miközben én az életemért küzdve kapaszkodtam egy sziklakiszögelésben. Elengedve 1 perc alatt a szikla másik oldalán voltam, és az áramlás egy csapásra megszűnt. A biztonsági megálló alatt fiatal fekete foltú szirtcápák voltak a játszótársaink. Ez merülőhely egyik kedvencünk lett a leírtak miatt, szinte minden nap visszatértünk. Ahogy teltek a napok a szél is enyhült, és lehetőségünk adódott az eddig szeles helyeken is merülnünk.

Talán a sziget egyik leghíresebb merülőhelye Alcyon, amit 1986-ban Cousteau fedezett fel, amikor expedíciót vezetett a szigetre. Ez egy kb. 20 m mélyen lévő sziklacsúcs körülötte mindenhol a végtelenbe leszakadó mélységekkel. Ez a merülőhely esik a legtávolabb a szigetektől, és még a 2-3 méteres hullámok sem sietnek a segítségünkre, ha a felszínen egy búvárt kell megkeresni, nem beszélve az eddig is említett áramlatokról, és egyik irányban sincs szárazföld 600 km-nél közelebb. Ellenőrzöm a rádiós irányadómat a biztonság kedvért, és a kötél mentén már merülök is.

Az áramlat közepes, elsők között érem el a vizaalatti hegy csúcsát ahol szinte mindenhol pöröly. Keresek egy szimpatikus sziklát a szélen, ahol szemtől szembe találkozhatok a kékből visszatérő több százas pörölycápa rajokkal. Pár perc elteltével jönnek, 5-10 db, esetenként igen közel. Hihetetlen érzés, amikor karnyújtásnyira úszik el a természet eme furcsa teremtménye. Várunk, hátha azon szerencsések egyike lehetünk, akik megszemlélhetik, hogy a vizaalatti égboltot pörölycápák hada borítja. De sajnos most a nagycsapat elkerül bennünket. Lehet, hogy az áramlás nem volt elég erős, hogy a sziklák közelében jöjjenek vagy ismét az a pár pillanat nem volt elég, amit lent tölthettünk, de ez sajnos soha nem elég. Felemelkedés közben még pár darab silky cápa teszi tiszteletét.

A merülés 7. napja gyorsan telik. Két fő témánk maradt még az ezüst foltú szirt cápák, és az igen különleges élőlény a piros szájú denevér hal, ami csak a Cocos szigeteknél honos. Az ezüst foltú szirt cápa minden nap késő délután érkezik meg a sekély tisztító állomáshoz a part közelében. Ismét nincs semmi más dolgunk, mint kiválasztani a megfelelő helyet és várni. Pár perc múlva mégis jelenik. Méltóságteljesen közelít, ügyet sem vet ránk, és máris kezdődik a kezelés, szép lassan teszi a köröket… Pár perc múlva egy baby, kb. 60 cm-es kis ezüst is feltűnik majdnem teljes a család. A merülő helyen találhatóak az aljzaton mászkáló denevérhalak is. Akik csak kicsit különböznek a Malpelóan megismertektől.

Merülés 220 méterre

Már csak egy igen érdekes kaland vár ránk merülés egy tengeralattjáróval. A túra utolsó előtti napján befut Cocosra az Argos is, ami a kiszolgáló hajója a DeepSee nevű tengeralattjárónak és jelen esetben otthont ad a BBC forgatócsoportjának. A merülésünk 220 m-re szólt, ami a Cocos szigetek törésvonalának kezdetét jelenti. A tengeralattjáró egy 3 személyes tudományos célokra kifejlesztett jármű. Különlegessége, hogy az utasok és a személyzet egy komplett gömbben ül, ezáltal a kilátás szinte 360 fokos. Az eligazítás során szóba kerül egy mélytengeri cápa faj is, amit eddig csak pár alkalommal láttak kb 300 méteres mélységben. Így tervünk módosul, reménykedve az igen különleges találkozásban. Irány az Argos, gyors átöltözés és már vonatatnak is a merülőhely fölé.

Igen különleges élmény, amikor a gömb fölött átcsapnak a hullámok, és palack nélkül kezdünk merülni. Pár ellenőrzés és már tartunk is az ismeretlen felé. 100 m mélységben már félhomály uralkodik, és kb. 160 m mélységben, ahol elérjük az aljzatot már majdnem teljes a sötétség. Felkapcsoljuk a külső világítást, és már indulunk is felfedezni ahol ember igen ritkán járhat. Első állomásunk kb. 170 m mélységben található szirt, ahol megdöbbenéssel tapasztaljuk az élőlények változatosságát.

Különleges sziklahalat láthatunk, nagy rákokat, ismeretlen sügéreket, és megcsodálhatjuk az igen jól álcázott békahalat vadászat közben is. Majd indulunk a törés felé, kb. 190 m mélységben elérjük. Az élet egyre ritkább, ahogy tartunk lefelé, de igen különleges sziklaformációkat láthatunk. Merültem már egy jó párat, de ilyen különleges látványban nem volt még részem… mintha a holdon járnék. Hihetetlen érzés, ahogy merülünk a fal mentén. De sajnos a pilótánk Schmulik rossz hírt közöl: késésben vagyunk, így sajnos nem tudunk mélyebbre merülni, mint a tervünk volt, mivel már sötétben érnénk a felszínre, és ez nem engedélyezett. Így 220 m méteres mélységből visszafordulunk és elkezdünk emelkedni.

A lenyugvó nap fényében 3.5 óra múlva érkezünk vissza a felszínre. Szinte perceknek tűnt ez az utazás. Egy életre szóló élmény-merülésben volt részünk, még ha a különleges cápával nem is sikerült találkoznunk. Másnap eljött a túra utolsó három merülése, reggel Alcyon, Dirty Rock, és Manuelita a legjobbak. Az utolsó két merülést én a tengeralattjáróval töltöm, szeretnék egy-két képet kívülről is készíteni, merülés közben. Majd gyors horgonyszedés és indulunk vissza. 16 napunk a SeaHunter fedélzetén talán a világ legkülönlegesebb merülőhelyein merülve fantasztikusan telt, hihetetlen profizmussal mind a merülés és a kiszolgálás területén. Egy biztos, visszatérünk, hogy lehetőségünk legyen újra belépnünk a föld talán utolsó búvárparadicsomába.

Írta:

Képek: Selmeczi Dániel
» További beszámolók
Ugrás a cikk elejére »

2010.07.22. óta 1,125 látogató olvasta