Normál esetben nem szeretem az éjszakai merüléseket. Egy-egy merülési nap végére 3-4 merülés után már nem vagyok friss, nem igazán kívánkozik felvenni újra a nedves búvárruhát. Általában hideg és sötét van szoktam mondani és inkább kölcsön adom a lámpámat annak, aki szeretne merülni…

De van egy éjszaki merülés amit semmi pénzért nem hagynék ki: ez pedig Cocos-szigeti, ami egy igen különleges eddig még soha nem látott élménnyel tesz mindenkit gazdagabbá.

Általában a búvárok azért mennek éjszakai merülésre, hogy egy teljesen más világot csodáljanak meg a lámpáik fényeinél. A nappali fénynél nem látható, rejtőzködő élőlények lepik el a korallszirteket, rákok különböző nagyságban és formában, zsákállatok, és még sorolhatnánk a sokaságukat, némelyik küllemét sok földönkívüli megírigyelné, oly furcsák és semmihez sem hasonlíthatók.

A búvárok többsége átlagos merülési körülmények között, nagytestű élőlénnyel éjszakai merülés során nagyon ritkán találkozik, talán egy teknősre emlékszem amit láttam.

Bár ahogy vissza gondolok egy szomszédos hajón álló búvár tekintetére aki a nem sokkal a beugrása után ismét a decken  állt nagy szemekkel, és heves mozdulatokkal mutagatott a víz felé mintha magával Mobydick-el találkozott volna. Aki nem szokott hozzá a cápák közelségéhez azt meglepheti az amúgy is kíváncsi Óceáni fehéruszonyú, ahogy a nagy feketeségből előtünve megvizsgálja a lámpával botorkáló búvárt. De térjünk vissza az eredeti merülésünkre.

Cocos szigete, ami több mint 500 km-re fekszik Costa Rica parjaitól csak 36 órás hajóúttal közelíthető meg, és néhány helyi nemzeti parkőrtől eltekintve lakatlan. Ezt a varázslatos helyet az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A szigetet burjánzó zöld vegetáció borítja és a sziget körül mindehol megszámláthatalan vízesés. A halászat már hosszú évek óta tilos. A élelemben gazdag környező vízek az áramlatokkal utazó élőlényeknek kiváló pihenő és táplálkozó helyet biztosítanak. Szóval van több kérdés???

Alkonyodik, a végtelen tenger fölött a lenyugvó nap a különleges formályú esőfelhőket vérvörösre festi. Hajónk és egyben otthonunk Underseahunter a túra ideje alatt a biztonságos Chatem öbölbe horgonyoz. Már minden búvár a decken, felszerelés ellenőrzés, van aki még a kamerát szereli, felvillanó lámpák fénye töri meg az alkonyt. Előkerül Wilson a guideunk és mély hangja megtöri a csendet: -„ Ladies and Gentlemans…..” kezdi a mondókáját.

A  következő merülésünk a Manuelita sziget keleti oldalán lesz, itt már merültünk a check dive itt volt emlékszek vissza semmi különös 10-15 m enyhén lejtő hely, alig volt áramlás jó néhány fehér foltú szírtcápát láttunk, jó volt de miben lesz most annyira különleges hogy sötét lesz???? A ma este főszereplői a White tippek (Triaenodon obesus) lesznek, és hogy miért?? Mert most megtekinthetjük mialatt összegyűlve vadásznak a lámpáink fényeinél.. Érdeklődve gyorsan meg is kérdezem, hogy ok ,de mégis mennyi lesz? Kb 50-80 db ,óhh mondom ez már nem néhány darab. Ezek a cápák napközben csak heverésznek a sziklák árnyékában vagy komótosan úszkálnak az áramlásban és annyi van belőlük, hogy valaki így jellemezte: – „Mint Horvátországban az uborkák”

A második merülés után már senkit nem érdekelt a jelenlétük viszont most erre a merülésre mindenkit felvillanyozott! És még egy fontos dolog, szól közbe Wilson: – „Mindenki maradjon az ajzatt fölött legalább 2 m- rel… FONTOS” – jegyzi meg… Felhúzom a ruhámat, utoljára megnézem, hogy működik-e a fényképező gépem, és már siklunk is a tükör sima vízen a kis-sziget felé. Ahogy megállunk a sziget mellett és a motorok leállnak hirtelen csend lesz csak egy dolog töri meg de az valami hihetetlenül a több száz fészkelő madár hangja valami hihetetlen koncertet ad az éjszaki merülésünkhöz nem sokat hallgatom inkább felteszem a maszkom és már is fordulok bele a 29 fokos vízbe…

Félhomály van körülöttem még a vízbejutásom által keltett buborékok törik meg a sötétséget a planktonok, mint fényes csillagok ölelnek körül… Bekapcsolom a gépemen lévő lámpát. Süllyedek az ajzat felé közben a vakukat, gépet keltem életre, már látom a köveket nem vagyok túl mélyen kb 9 m lehet. Szétnézek egyenlőre nagy a csend még nincsen teljesen sötét, körülöttem a társaim fénye, mindenki izgatottan kémleli a sötétedő vízet.

Pár perc elteltével megjelennek a szirtcápák komotosan uszkálnák, de most valahogy máshogy, mint nappal tették, kisebb csoportokba verődve lassan, de célirányosan járőröznek a szírten. Az idő elteltével a csoportok egyesülnek és valahogy egyre nagyobb lesz az éjszaki hajszára induló banda. Észre veszem, hogy  a vadászok itt vannak és készülődnek, de ki lesz a préda?? Ahogy tüzetesen szétnézek a legkisebb hal is már rémülten a kövek legeldugottabb vackában várja az éjszakát.. Úgy látszik ez minden este előfordul amikor a szírt „kis urai” vacsorához készülnek.. A banda már legalább 30 egyedre duzzadt és mintha egyre izgatottabbak lennének, mozgásuk felgyorsul és egyre jobban mint a szagott fogott vadász kutya kutatják a szírtet. Figyelmes leszek egy nagyobb testű, magányos sötét színű halra egy BlackJack-re. Teste karcoktól, hegekkel, forradásokkal teli sok komoly csatát megélhetet már. Ami érdekes, hogy a cápák előtt mozog és mintha ugyanaz a cél vezérelné… de milyen összefüggés van az egyetlen BlackJack és a több tucat szírtcápa között?? Ez pár perc múlva kiderült…

A magányos fekete lovag vezette vadászatra a  hírhedt cápákat, ha nem a saját szememmel látom nem hiszem el!!! A cápák úgy követték, mint a kiskutyák a mamájukat… Ha a Jack rástartolt egy halra a cápák azzonnal rávetették magukat, és hirtelen egy örült kavalkád indult el. A kövek recsegtek ropogtak a cápák egymáson mint a giliszták, akik egy lyukba probálják beverekedni magukat..  Az áldozatot már rég nem látom csak a felajzott cápák tömkelegét, azt sem tudom melyik fogyasztotta el a tenyérni kis halat az óriási felfordulásban. Majd hirtelen minden abba marad és újra csatarendbe állva folytatják az őrjáratukat..  Követem őket, a vacsora folytatódik, egy kis piros halat fedeznek fel aki éppen kint úszkál, a cápák rávetik magukat, a préda minden erejét összeszedve, cikázva menekül.. De a küzdelm hirtelen fordulatot vesz az eddig áldozatnak titulált halacska megál, a vérszomlyas brigád egytől egyik elúszik mellette, meg sem mozdul el sem búlyik, csak az általa keltett rezgéseket szünteti meg.

A trükk sikerült nem hiszek a szememnek, mosolygok, hogyan sikerült lerázni az életére törő cápákat.. Érdekes, ahogy a cápák szinte nem a használják a látásukat csak a lorenzi ampullák által kelltett érzéseikre hagyatkozva vadásznak és, ahogy összedolgoznak más halakkal, ez eddig elképzelhetetlenek voltak számomra. A vadászat nyomon követése 50 perc múlva végét ér számunkra, a felszínre emelkedünk. Az élmény hihetelen volt, a csapat összes tagját magával ragadja, hogy a tenger ragadozóit ilyen közelségből sikerült megfigyelnie. A hajóra tartva és a vacsora közben, mindenki lenyűgözve meséli  a hihetlen élményét,  cocos-i éjszakai merülésről…

Írta és fényképezte: Selmeczi Dániel