Sokaknak a napfény, a pálmafák, a fehér homok és a luxusnyaralás jut eszébe a Bahamák szigetvilágáról. Nekem már régóta egészen mást jelent, mint a gondtalan heverészést egy homokos strandon. Sokat hallottam a karib-tengeri szigetek cápáiról, főként a méltán csúcsragadozónak tartott tigriscápáról, amely a sekély és kristálytiszta vízben igen jól megfigyelhető…

Még Cocos-szigetén találkoztam Gery Adkison-nal, aki a Shark Institute elnöke, és véletlenül pont a Bahamákon él. Ő javasolta azt a céget, amelyik Jim Abernethy vezetésével cápaexpedíciókat szervez. Hát akkor rajta! – gondoltam, majd felhívtam Bumbi barátomat, van-e kedve egy kis cápaakcióhoz, aki természetesen igennel felelt. Két honfitársunk is csatlakozott a nem mindennapi kalandhoz.

Célunk Miami volt rövid párizsi megállással. Szerencsére a tengerentúlra tartó Jumbo csak félig volt utasokkal, így a többlethely nyújtotta kényelem miatt kipihenten érkeztünk meg Amerikába. Meglepetésünkre a csomagfelvételre tartva egy táblán nagy betűkkel a nevünket olvashattuk. Sajnos a csomagjaink Párizsban maradtak, de mivel az utazást úgy terveztük, hogy a szafari előtti néhány napot városnézéssel töltünk, szerencsére nem maradtunk le semmiről. Autót béreltünk, majd irány a szálloda. Az elkövetkezendő napokban a környéket fedeztük fel, többek között elmentünk az Egyesült Államok legdélibb pontjára, Key Westre. Utunk a kis szigeteket összekötő hidak és az utakat körülölelő türkizkék Karib-tengeren keresztül vezetett. Itt meglátogattuk a Mel Fischer-múzeumot, amelynek névadója több mint harminc évig kereste minden búvár álmát, egy kincsekkel megrakott hajóroncsot, az Atochát. Ezalatt többször csődbe ment, elvesztette a fiát, végül mégis sikerrel járt, és mesés kincsekre bukkant. Másnap az Everglades mocsarát látogattuk meg, ahol aligátorokat láthattunk, és egy különleges, szélpropeller által hajtott csónakot próbálhattunk ki.

Elérkezett a behajózás napja: délutánra kellett West Palm Beachre érnünk, ami körülbelül kétórányira fekszik Miamitól. Terveink szerint a tengerpart mellett, a szállodasoron haladtunk, s nem a járművekkel tömött autópályán. Megérkeztünk a bázisra, mely közvetlenül a kikötő előtt található, majd rövid regisztráció és a csomagok kipakolása után a hajóra indultunk, ami – reméltük – a cápákkal teli vizek felé juttatja el majd kis csapatunkat.

Magyarok az élen

A móló végén már várt ránk Jim hajója, a Shear Water. Az elkövetkezendő napokat kilencedmagunkkal és négyfőnyi személyzettel töltöttük a nem túl nagy, mindössze húsz méter hosszú hajón. A vendégek Amerikából, Angliából, Németországból, valamint természetesen Magyarországról érkeztek. Jim örömmel üdvözölt minket mint az első magyar résztvevőket a hajója fedélzetén. Az este a kamerák és a felszerelés előkészítésével telt, majd nyugóvóra tértünk. Éjszaka a motorok rezgése riasztott fel: azt álmodtam, hogy máris indulunk s az idő is kegyes hozzánk. A tenger gyorsan visszaringatott a kék mélységbe: cápákkal álmodtam tovább…

A reggel Freeportban ért bennünket, ahol megkaptuk a belépéshez szükséges papírokat. Végre elindulhattunk az első merülőhelyünk felé! Az út alatt Jim megtartotta az eligazítást, ami az utasok cápákkal kapcsolatos tapasztalatának bemutatásával kezdődött: ki milyen fajt, és hol látott. Majd egy igen érdekes és minden részletre kiterjedő eligazítást hallhattunk a különböző cápafajok viselkedéséről – különös tekintettel a nagy testű fajokra, mint pl. tigris-, bika- vagy nagy pörölycápa -, és nem utolsósorban a legfontosabbról, a búvárok magatartásáról. Eddig nem említettem, de a túra során nem használtunk ketrecet egyetlen merüléshez sem.

Az eligazításon Jim kitért arra, hogy például mi történik, ha egy cápa érdeklődést mutat a kameránk iránt, sőt meg is szeretné azt kóstolni (ez ideig tizenkilenc esetben fordult ilyen elő), vagy ha egy méretes tigriscápa egyenesen felénk tart. Megtudhattuk, miként használjuk a műanyag botunkat, és azt, hogy soha ne tartózkodjunk a felszínen (eszembe jutnak az októberben Elphinstone-nál az óceáni fehér uszonyúakkal snorkerezgető búvárok….). Az egész testet takaró búvárruhánk kizárólag fekete színű lehet, esetleg mélykék, sőt a 29 fokos víz ellenére csuklya és kesztyű is dukál hozzá. Merüléseim során több ezer cápával találkoztam már, köztük a nagy fehérrel is, mégis nem kevés adrenalin áradt szét bennem, amikor Jim közölte velünk, hogy az első csoport a magyar csapat lesz.
Sean előkészítette a horgonyzást, és lekerültek a hajó végéhez illetve a zátonyhoz a baitok (rácsos műanyag kosarak, amiben a halak úgy vannak elhelyezve, hogy a cápák ne férjenek hozzá). Ezalatt a karibi szirtcápák (Carcharhinus perezi) már meg is jelentek a hajó mögött – gondoltuk, nem is rossz kezdés!

A vízbe jutás sem volt a legmegszokottabb. A Shear Water mögött a vízszint alatt körülbelül negyven centiméterrel egy platform volt elhelyezve: ezen ültünk, innen jutottunk a vízbe. Hogy miért? Jim erre a következő választ adta: amikor a bait a vízben van, és jön egy nagyobb csobbanás, akkor a termetesebb cápák erre úgy reagálhatnak, mintha most esett volna a vízbe az igazán nagy falat. Ezek után persze úgy suhantunk a víz alá, mintha ott sem lennénk!
Alámerültünk a kristálytiszta, türkizkék Karib-tengerbe, s a néhány méterre található korallszirt felé vettük az irányt. Szinte észre sem vettem az alattam elterülő élővilágot, csak a felettem és mellettem elsuhanó víz alatti torpedókat figyeltem és „lövöldöztem”, hiszen körülbelül tizenöt karibi szirtcápa körözött élénken a csali körül. Egy órát merültünk, mert a vakum rosszalkodott, ezért kicsit bosszús is voltam a merülés végén, de gondoltam, ez csak a bemelegítés. A napot a környék különböző merülőhelyein töltöttük, és jól eljátszadoztunk a helyi szirti-bandával. Szinte annyit lőttem, mint máskor egész héten. Bumbival egymásra néztünk a víz alatt, s mindkettőnk arcára ez volt írva: igen, ez az, amiért ide jöttünk!

Másnap korán keltünk. Régi tervem volt, még a Vörös-tengeren találtam ki, hogy amikor a longimanusok (óceáni fehéruszonyú szirtiápa – Carcharhinus longimanus) a felszín közelében úszkálnak, lehetne csinálni egy szép feles felvételt. De nem lehetek órákat a vízben, s úgyis csak a felszín közelében szeretnék fotózni. Ekkor jött az ötlet, hogy a gépet egy „seprűnyélre” helyezve a csónakból exponáljak, távkioldóval.Több kísérletem volt a megfelelő rögzítésre, mert a kamera körülbelül tizenkét kilogrammot nyomott, és mindez egy kétméteres erőkaron már nem kis terhelésnek bizonyult. Otthon gyártottam egy teleszkópot alumínium kapanyélből, de csak másfél méteresre sikeredett. Sebaj, gondoltuk, majd szerzünk az Államokban. Beszállásunk előtt vettünk is egy igen erős, több mint háromméteres üvegszálas botot. Még szinte a sötétben összeállítottuk a berendezést, és az első bahamai napfelkeltében már ott ültünk a platformon: minden összeállt ahhoz, hogy a hőn áhított felvételet elkészítsük!

Műanyag kosár uzsonnára

Reggelre megjelentek a citromcápák (Negaprion brevirostris), akik körülbelül két és fél méteres, kicsit elrettentő kinézetű, ámde annál békésebb jószágok. Több mint egy tucat gyűlt össze a hajó körül, ők voltak fotózásunk célpontjai. A nap további részét egy Chain nevezetű merülőhelyen töltöttük,ami onnan kapta a nevét, hogy hosszan elnyúlva egy több száz éves horgonylánc húzódik a homokos partján. Merüléseink igen könnyűek voltak: besiklás a hajóról, merülés körülbelül nyolc-tíz méterrel a meleg vízben, az alig érezhető áramlásban – csak az exponálógombot kellett nyomkodnom, mert téma
volt ám bőséggel. Ha megéheztünk, vagy fogytán volt a levegő a palackjainkban, csak felmentünk, töltöttünk egy kicsit a vakuinkon, szusszantunk és indultunk vissza.

A citromcápákkal vízben töltött nap végére újdonsült barátainkat limonádécápáknak kereszteltük el. Az esti félhomályban a decken Jimmel beszélgettem, s mint szakmabeli feltűnt, hogy az esetleges elsodródások esetére nincs Zodiac a hajón. Amikor rákérdeztem a válasz nem kicsit lepett meg: – Ó, volt vagy három, de az a helyzet, hogy a tigrisek minden esetben kiharapták őket, így újabban mellőzzük a használatukat. – Kikerekedett szemmel néztem rá, amikor így folytatta: – Hidd el, ők mindent megtámadnak, ami a hajók után lebeg vagy vontatunk. – Ekkor határoztam el magamban, hogy ezen a túrán nem fejlesztem tovább a vízisítudásomat!

Reggel ugyanúgy kezdtük, mint tegnap: feles képek a nap első sugarainál. Sokat lőttünk, és nem volt könnyű elkapni a megfelelő pillanatot sem, ennek ellenére kitartóan próbálkoztunk. Láttunk több olyan képet, amikor a „limonádécápa” tátott szájjal látható a feles képen, mondtuk is, hogy ilyenből jó lenne még néhány. Oké, srácok, lehet, csak van egy kis probléma. Friss hal kell. Az nem lehet gond – mondtuk – hiszen teli van a víz friss hallal. Néhány óra horgászat után dugig volt a ládánk friss hallal. Ezt megoldottuk! A másik pozíciónál, a cápa tátja a száját, de a csalihal már nincs a képen, viszont a halszem objektív használata miatt igen közel kerül a kamera. A problémák itt kezdődtek… Jim elmesélte, hogy közel száz esetben fordult már elő, hogy egy citromcápa belekap a kamera dómportjába, és a közel ezer eurós üvegen ejt néhány eltávolíthatatlan kis emléket. Nem is az anyagi veszteség merült fel bennem először, hanem az, hogyha mindez megtörténik, akkor nem tudok tovább fotózni. Éppen ezért átértékeltük a helyzetet, és a magas kockázat miatt az utolsó napra halasztottuk a nyitott szájas felvételeket.

Elérkezett a merülés ideje. Egészen a szédítő huszonkét méteres mélységig ereszkedtünk. Ez volt az egész hét legmélyebb merülése. Ezúttal vegyes volt a brigád: karibi és citromcápák is tiszteletüket tették, a létszámuk is jelentős volt, talán meghaladta a huszonötöt. Amikor letelt az időnk átadtuk a terepet a következő csoportnak. A felszínen vártuk, hogy visszatérjenek s mi újra a vízbe ereszkedhessünk. Jim kitörő örömmel újságolta, hogy egy körülbelül négyméteres nagy pörölycápával (Sphyrna mokarran) találkozott, és már mutatta is a fényképét. A lehető leggyorsabban beöltöztünk, s már úton is voltunk lefelé. Nagy izgatottsággal kerestem őket, mert különösen vonzódom a pörölycápákhoz, de ez ideig csak csipkés pörölycápával (Sphyrna lewini) sikerült találkoznom különösen nagy létszámban Cocos szigetén és Szudánban. Sajnálatomra ezúttal egyet sem találtam, és így újra a régi „ismerősökre” koncentráltam.

Amikor már legalább a merülési időnk fele eltelt, valamelyikünk megkocogtatta a palackját. Felfigyeltem, hiszen ez azt jelenti, hogy valami érdekesnek kellett történnie: talán visszatért pörölybarátunk? A kék vizet kémleltem a szirt föltött, és láttam, hogy valami különös közeledik, más, mint a többi cápa. Úgy közeledett, mint egy amerikai tengeralattjáró: mélóságteljes volt, és szinte minimális mozgással haladt előre. A többi cápa izgága torpedóként húzott el mellette. Közelebb érve a csíkos teste nem hagyott kétséget bennem. Ő az! Egy közel négyméteres nőstény tigriscápa (Galeocerdo cuvier). Néhány méterre úszott el melletünk, nagy fekete szemével vetett ránk egy pillantást, de az útját célirányosan folytatta: a csali felé tartott. Rövid szaglászás után kinyitotta az állkapcsát, majd ráharapott a ketrecre, ami azonnal szétrobbant, így haldarálék borította el a környéket. Nem csoda, hogy ezután a környező vizek nem létező cápái is erre a pár köbméteres vízterületre próbáltak csoportosulni… Eszembe villant az eligazításon, hogy a csaliketrecet csak a tigriscápa tudja szétharapni. Ilyenkor ajánlatos a háttérbe húzódni, mert indul a rock and roll! Lett is bőven részünk belőle, ment az őrült kavarodás. A „főnök” néha még a kisebbekre is ráharapott, ha az útjába kerültek. Következett a második ketrec: a cápa hasonló robbanással végzett ezzel is, ám a ketrec műanyag fedele átlósan a csíkos állkapcsába szorult, aki erre elkezdte nyitogatni a száját, próbálva leküzdeni a halfélének egyáltalán nem mondható fekete műanyagot. Az akció alatt Bumbival pár méterre voltunk a baittől.

Megpróbáltam sziklafélének vagy inkább egy bugyborékoló korallnak tetetni magam – nem hittem el, ami a szemem előtt történik! Fényképezni képtelen voltam, csak a körülbelül maszk nagyságú szemekkel nézni. Át- futott az agyamon: ha ez a cápa a műanyagot ilyen élvezettel és fenségesen fogyasztja, akkor mi fejedelmi étket jelenthetünk neki. Meggyőződtünk arról is, hogy a palackunkat és a kameránkat is szívesen elfogyasztja… Mint ahogy lenni szokott, ilyenkor kezdődnek a nehezí- tő tényezők, az áramlás is felerősödött, és a komputerem is „besípolt”, hogy legyek szíves egy pár percre megállni felfelé menet. Gondoltam, klassz, a levegő is fogytán, dekoba is csúszom, áramlás is nehezíti a feljutást, plusz itt van egy tigriscápa, aki desszertként műanyagot rágcsál, úgy mint én otthon a vaníliás ostyát… Nehezített pálya! Pár percig mint a sasok, kémleltük az alattunk elterülő vizet, s szinte abban a másodpercen már a decken álltam, ahogy a komputer engedte. Nem kellett az uszonyom levételével bajlódnom, szinte kirobbantam a vízből. Alaposan kifújtuk magunkat, majd döbbent csendben szedelődzködtünk…

Tigrisek a cirkuszban

Másnap a híres Tiger Beachre mentünk, ami a nevét, akármilyen különlegesen hangzik is, az itt élő tigriscápákról kapta. Reggelre magunkkal hoztuk a környék merülőhelyeiről az összes limonádét, így már ismerős arcok köszöntöttek a reggeli feles képeinknél. Megpróbáltuk a nyitott pofás képet is. Szerencsénk volt, mert két esetben csak a napellenzőnk bánta, és az üvegnek nem esett baja, a műanyagból könnyebb volt eltávolítani az apró, beletört fogakat. Elérkezett a merülés ideje: már reggel feltűnt egy nagy, különös árnyék a hajó közelében, így tigris barátunk közelsége szinte biztosra vehető volt. Jim két csoportra osztja őket: „vad” és „szupermodell” cápákra. A vadcápák nem találkoztak búvárral, így ők nem igazán jönnek közel az emberhez, általában a láthatáron figyelnek, és igen félénkek. A szupermodellek annál inkább közel merészkednek – néha nagyon közel.. Alapszabály, hogy a tigriscápát mindig szemmel kell tartani.

Ha nagy kamerát használunk (nem kompaktot), akkor várjuk meg, amíg szépen a masinának úszik, ne húzzuk el és ne üssünk oda vele. Az első ütközés után figyeljünk, mert még visszatérhet. Addig folytassuk mindezt, amíg meg nem bizonyosodtunk arról, hogy cápánk nem úszott távolabb. Előfordulhat az is, hogy a kameránk megtetszik neki, és el szeretné csenni egy pár kép erejéig a gépünket. Sajnos nincs más választásunk a tenger urával szemben… Szerencsés esetben néhány tíz méter után némi karcolással megúszhatja a kalandot a drága felszerelés. Mivel szinte egész idő alatt függőleges helyzetben kellett lennünk, nem hasonlítottunk semmilyen ehető halfajtára sem, így a cápának a harapást is nehezebb volt kivitelezni, mivel ehhez el kellett volna fordulnia. A fotósokra különleges szabályok vonatkoztak: a keresőbe nézni nagy ritkán lehetett csak, a víz alatt pedig képet törölni szigorúan tilos volt.

A fő szabály: figyeld a nagy testű cápákat, és kövesd! Eme instrukciókkal láttunk neki a merülésnek. Mi a második csoportba kerültünk, Jim negyvenöt perc múlva jött értünk, és indultunk. A mélység hat-hét méter lehetett, az aljzat homokos, a látótávolság pedig nem volt oly kitűnő, mint az elmúlt napokban, mert a hullámzás felkavarta a porszemcséket. Az akció közepébe csöppentünk: csak úgy rajzottak körülöttünk a cápák, alig győztem kapkodni a fejemet, úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony! Az enyhe áramlás a segítségünkre sietett, mert a cápák mindig az uralkodó áramlatokkal szemben érkeztek, így többé-kevésbé csak egy irányba kellett figyelnünk. Észrevettem az első csíkost, ahogy az aljzaton közeledik felém… Csak jött, és jött, folytatva a kijelölt útvonalát s amikor már csak néhány centiméterre volt a lábamtól, döntenem kellett, mert úgy tűnt, nem fog kitérni előlem, azt gondolván, térjen ki a gyengébb. Nem akartam megmérkőzni vele, így fölugrottam, majd lefelé nézve láttam, ahogy a lábam alatt elsiklik majd négy méter hosszan a természet talán legtökéletesebb alkotása. Ekkor meghallottam Jimet, ahogy a reduktorba kiabál, hogy figyeljek, mert a hátam mögött jön a következő cápa, szintén egyenesen felém tartva, de ezúttal nem az aljzaton. Felemeltem a fejem, és szembe találtam magam a tengerek urával. Nem láttam semmi mást, csak egy nagy orrot, egy szájat és két, mandarin nagyságú éjfekete szemet.

Orrával a kamerámnak ütközött, nem erősen, csak egy kicsit megnézte, mi is az. Megfigyeltem, hogy a szemét már fehér színű védőhártya borította a találkozást megelőzően. Ösztönösen forogtam körbe-körbe, és húzgáltam a gép kioldó-gombját. Sűrűn villogtak a vakuk, néha idejük sem volt feltöltődni, már újra expozícióra kényszerítettem a gépemet. Nem igazán tudtam, hol vagyok, csak figyeltem, és megpróbáltam követni a nem kis iramban zajló eseményeket. Rá kellett állnom, hogy megkülönböztessem a környéken lévő tizenöt-húsz „limonádécápától”, mire is kell figyelnem. Húsz perc elteltével azon vettem észre magamat, hogy hárman maradtunk, Jim, Sean és én, a többiek eltűntek. Kettejük közé álltam, így kicsit megkönnyebbültem, mivel három szempár is követte immár a mozgásukat. Hetven perc után a levegőmennyiségem mélyen a piros zónában járt már, gondoltam, nem is rossz teljesítmény ez a mindössze néhány méteres vízmélységben. Adrenalin szintem is régóta túlhaladta a maximális értéket, így elindultunk a hajó felé.

A többiek már vártak ránk, azt hitték, cápacsaliként végeztük. Ujjongva meséltük az élményeinket, és szinte eufórikus állapotban voltam, amikor újra reduktor nélkül lélegeztem a felszínen. Néhány perc után azonnal vissza akartam menni, pedig az élményeket még időm sem volt feldolgozni, de újra át akartam élni…. Le sem vetkőztem, csak a palack feltöltődését vártam, amikor indultuk is vissza. Ezúttal volt egy kis időm átlátni és megszokni a körülményeket, kicsit jobban megfigyelni ezeket a fantasztikus, intelligens élőlényeket, amiket a természet évmilliók alatt tökéletesre formált. A cápák most kisebb intenzitással közeledtek felénk, de ez is csodálatos élményt nyújtott. Következő merülésünknél Jimmel tartottunk, és az akció ismét felgyorsult. Jim, ez az ötvenes éveiben járó úriember szinte mindennél jobban szereti a cápákat. Egyik kezében egy méretes fényképezőgép, a másikban egy műanyag ketrec, ami teli van hallal, s a feje fölé emelve figyeli az eseményeket, míg a géppel csípőből „tüzel” a témára. Mintha Clint Eastwood lépett volna elő valamelyik westernfilmből, csak itt az akció a víz alatt játszódik. Az egyik alkalommal egy három és fél méteres tigriscápa „játszott” velünk hosszú perceken át. Ismertetőjele az volt, hogy egy méretes horog volt a szája szélébe akadva. Jim gondolt egyet, és az ellenkező oldalról, a cápa fölött átugorva, megpróbálta kivenni a szájából a horgot. Nem hittem a szememnek…!

Utolsó merülésünknél kilenc „szupermodellcápa” tisztelt meg bennünket látogatásával. Jim úgy vezényelte őket, mintha valamilyen cirkuszi előadást tartott volna: fantasztikus és magával ragadó élmény volt! Ismét hihetetlen élményekkel gazdagodtunk, de sajnos, mint minden jó dolog, ez is véget ért. Különös, hogy a héten egyetlen más búvárhajót sem láttunk, sőt más hajót sem. Furcsának tűnt, hogy az amerikai vizekhez közel egész idő alatt háborítatlanul tudtunk merülni. Gyorsan fel kellett szednünk a horgonyt, mivel a időjárás-előrejelzés nem kecsegtetett túl sok jóval, két trópusi vihar között hajóztunk. Palm Beachre vezető utunk öt-hat méteres hullámokon át vezetett, de kis hajónk jól viselte a mostoha körülményeket. A merülések alatt a búvároknak sikerült megismerniük ezeknek a lenyűgöző élőlényeknek az igazi arcát. A cápákat a legtöbb ember vérengző fenevadakként ismeri, ráadásul a filmproducerek és az ismeretterjesztőnek mondott filmek is tévesen mutatják be őket.

Mindig is tudtam, és most is megbizonyosodtam arról, hogy a cápák nem esznek embereket. Ez a túra még jobban megtanított arra, hogy ezeket a csodálatos élőlényeket védenünk kell, és meg kell mutatni a világnak, hogy semmivel sem rosszabb teremtmények mint a medvék, az oroszlánok, vagy egyéb szárazföldi csúcsragadozók. Teszik a dolgukat, mint minden élőlény a tápláléklánc csúcsán. A rosszul működő kenyérpirítók több embert ölnek meg, mint a cápák, mégis, ha tragikusan végződő cápatámadásról hallunk, a sajtó azonnal világgá kürtöli. Pedig ezek a cápák csak tévedésből keverték össze a prédájukat egy emberrel, aki behatolt az ő felségterületükre.

Feketeleves

Mindenki hallott már a cápauszony levesről. Sajnos napjainkra világméretű problémává vált ez a távol-keleti hagyomány és lassan szinte minden tengeren feltűnnek a cápauszony-halászok. Volt szerencsém néhányukkal személyesen is találkozni. Minden év október- novemberében az egyiptomi Elphinstone zátonynál megjelennek a longimanusok. Nagyon szeretem őket, mondhatom, talán a kedvenc cápáim, lenyűgöznek a kíváncsiskodásukkal és a különlegesen hosszú uszonyaikkal. Októberben egy hajós szafarin épp itt merültünk, és már kerestem őket a szememmel, amikor hirtelen feltűntek a déli plató felett a néhány méteres vízben. Egy teljes napot töltöttem velük, és hat különböző példányt tudtam összeszámolni. Két hét múlva Shagrába utaztam, ami pont a zátonnyal szemben fekszik a parton, így minden reggel kifuthattunk a szirthez. Készültem, és vártam, hogy ismét az elmúlt évekhez hasonló élméyekkel gazdagodhassam. De csalódnom kellett: a hír, ami várt, lesújtó volt: a „barátaimat” a halászok kifogták. Nem akartam hinni a fülemnek. Két hét alatt csupán két fiatal példányt sikerült megfigyelni. Ezután Szudánba utaztam, s amikor az első este a merülés vezetőkkel arról beszélgettem, mi történt kinn, szomorúan mesélték, hogy pár hete elfogtak két jemeni halászcsónakot, akiknél több száz (!) cápauszonyt találtak! Érthető, hogy nem túl vidáman futottunk ki másnap a nyílt vízre.

Néhány nappal később egy felderítőmerülést végeztem egy zátonynál, ahol általában nem szoktunk merülni. Megdöbbenésemre egy több száz méter hosszú kötelet találtam, amire szisztematikusan drótleágazások voltak rögzítve méretes horgokkal, kifejezetten cápáknak készítve.Több órába telt eltávolítanunk a csapdát. Néhány nappal később halászokkal találkoztunk a tengeren, akik a hajónkhoz jöttek beszélgetni, halat árulni s mint mindig, most is hideg üdítővel kínáltuk őket. Hirtelen több dolog is feltűnt: háromszög alakú eszközök lógtak az egyik rúdon, majd a tetőn egy állkapocsra lettem figyelmes, ezért elkértem. Egy tigriscápáé volt! Könnyű volt felismernem a hátrahajló, háromszög alakú fogakról a fiatal pédányt, amely körülbelül két-két és fél méteresre nőtt, s valószínűleg még nem volt ivarérett. Két hete fogták ki a közelben. Rettentő szomorú lettem, egyetlen képet sem voltam hajlandó készíteni. Ezúttal a hideg kóla is elmaradt. Ez történt múlt év végén, melyet nyugodtan hívhatunk fekete novembernek. A cápauszony-halászok évente több millió cápát gyilkolnak le olyan módon, hogy a kifogott, még élő áldozatról levágják az „értékes” uszonyokat, majd az értéktelennek titulált élő testet, amely így már úszásképtelen, visszadobják a vízbe, s a szerencsétlen cápa a tengerfenéken leli halálát. Hol vannak ilyenkor a környezetvédők és egyéb szervek, akik például állatkínzással vádolják azokat a termelőket, akik hazánkban töméssel hizlalják a libákat?! Minek lehet nevezni azt, amikor egy vadállatot, akinek igen fontos szerepe van az ökoszisztémában, csak azért öldököli az ember, hogy ízetlen levest készítsen belőle? Nem tudom, de én messziről elkerülöm és bojkottálom azon éttermeket, ahol cápauszony levest kínálnak, és talán nem nagy kérés, hogy minden búvár tegye ugyanezt.

Remélem, sikerül megállítani és megmenteni földünk egyik legtökéletesebb és számunkra búvárfotósok számára legcsodálatosabb élőlényét, a cápát.

Selmeczi Daniel