Indulás előtt pár héttel fűzött meg Tomi barátom: szafarizzunk egyet az Andromedán júniusban. Elsőre tetszett a gondolat, így találtam magam pár héttel később ismét a Vörösön.

Marsa Alamból indultunk, ott láttam meg először éjszaka a hajót kivilágítva: beragyogta az egyiptomi éjszakát (és persze a többi „apró hajót„ maga mellett). Meseszép volt,  pont mint a tesója, a Cassiopeia. Alulról fotózva fennséges látványt nyújtott a hatalmas hajó, csakúgy mint lepillantani a kisebb szafarihajókra.

A kabinok minden igénynek megfeleltek (és még egy jó pont: nem pumpás klotyit szereltek be), a kabinsoron a lábam belesüppedt a puha padlószőnyegbe. A búvárdekk hatalmas, csak az ugrófedélzet tudta überelni! Jó ötlet volt a shisaszoba, és a plazmatévé a légkondis szalonban. Külön sajátosság, hogy az étkezőszint szeparált.

Mit is mondjak, valahogy így tudom elképzelni a luxust egy szafarin…

Másnap színpompás hajnal fogadott bennünket, olyan, amilyet még én is csak ritkán láttam, pedig jópár évig kerestem a hamburgerre valót a Vörös-tenger partján (rajta és alatta). A szivárvány összes színe megjelent, ahogy felkelő nap beragyogta a látóhatárt és a tengert, no és a kellemes 40 fok eljövetele bíztatta a fedélzeten az összes kávéját, teáját kortyolgató, ébredező búvárt.

Néhány vödör kávé után elérkezett a hajóbriefing ideje, addigra már a lustábbak is felcsoszogtak a szalonba. Bemutatkoztak a helyi erőket képviselő búvárvezetőink: Ahmed és Ashraf. Bemutatták a hajót, meséltek a merülésekről és az útvonaltervről. Jó kis briefinget tartottak (igaz ki tudja miért az 50 percre maximált merülési időt többször kihangsúlyzták… )

Nekiindultunk, check dive, bójalövés, úszkálás (hajóroncs, cave, rája, pár barrakuda, ahogy azt „elvárja” az emberfia… -nem egy bányató, az szentigaz.

Ismerkedtünk a tengerrel, páran a felszerelésükkel is Sok hajón megfordultam már, de mindig jólesik, ha a „kellő szigort” látom a checkdive-ot illetően. Kevés hasznosabb dolog létezik a búvársportban (kivéve talán a betonhideg sört egy dögmeleg nap után). Szóval elvoltunk, merültünk aznap még egyet, aztán irány az igazi mélydél, Abu Fendera.

Kora reggel valaki kolompolt… Ránéztem az órára: 6 óra… Gondoltam, nagy baj lehet, a kolompolósnak elgurult a gyógyszere, vagy csak szimlán nem ismer, hiszen két dolog köztudott rólam: Zsombi nem ad a kajájából, és UTÁL HAJNALBAN KELNI!!!!!  De jót aludtam, ezáltal úgy döntöttem, nem filézem ki a bátor embert, inkább utánajárok mi is történt. (Kavics nevében nem nyilatkozhatok, csak sejtésem lehetett mi is járt a fejében ekkor…).

Naná, hogy briefing lett belőle, duzzadt szemekkel halgattuk Ahmedet, Gábor szakértő tolmácsolásában. Öltözés, várt minket a zodiac. Sokszor hallottam már, hogy a pókok nem tudnak úszni, a tenger nem a lételemük. Ezáltal arra is gondoltam, hogy a Pókember sem nagyon fog elboldogulni majd a víz alatt, és úgy tűnik ezzel az érveléssel nem lehettem egyedül, mert hatalmas nevetés robbant ki a dekken, amikor a pókemberes rucimban megjelentem…

Lélekben felkészülve a reggel hidegnek tűnő vízre, elmentünk merülni, a fogcsikorgatás persze azonnal elmaradt, amint belecsobbantunk a 31 fokos tengerbe! Király!!!!

Mit is mondjak, a halacskák is csak pislogtak, amikor Peter Parker búvárváltozatával találkoztak a víz alatt. A meseszép korallok inkább sztoicid nyugalommal vették, hogy egy újabb bolond búvár csodálja őket, a hatalmas gorgoniák pedig rám se hederítettek. A víz mint említettem nagyon meleg volt, 30 méteren sem csökkent 30 fok alá. Gondoltam, no ebből hogyan is lesz Shark vs Spiderman találkozó… Persze feleslegesen aggódtam, összejött a randi, ha nem is Fenderán, hanem egy nappal később Big Gotán

Szóval csudiszépet merültünk, a mi csoportunknak „sajnos” kiment a fejéből az „50 perces szabály”, megmaradtunk a standard 60 percnél. Ahmedünk pillogott persze, de aztán belátta (egy kis beszélgetés után), hogy jó búvárokból áll a csapata, a vizet is szeretik, ellenben nem szeretik visszahozni a fél palack levegőt… (mondjuk 60 percre is visszacipeltük)

Várt minket a reggeli, gondolom a szakácsnak feltett szándéka volt felhízlalni minket, annyi finomságot tálalt fel az asztalra. Természetesen a bélpoklos Kavics legnagyobb örömére… Én nem vagyok egy nagy reggeliző, de a friss zöldségek mindig levesznek a lábamról. Akárcsak az ebédre illetve vacsira felszolgált finomabbnál finomabb husik. Merülések után mindig friss gyümölcslével vártak, a felszerelés szinte magától repült a helyére. A crew rendesen kitett magáért. A zodiachoz órát lehetett igazítani, amint a bója megjelent a felszínen, már láttuk is a csónakot megérkezni. Látszott, hogy Livi rendesen a fejükbe verte mit is szeretnek a magyar búvárok. A szalon boyunk, Fapofa (ritkán mosolygott a figura) hasonló professzionalizmussal tette a dolgát, mindig tiszta és rendezett hajó várt minket. Egy pici negatívum azért akadt, a sisaszoba tökéletes volt ugyan, de a szén begyújása sokszor járt nehézségekkel… Malesh, mondanák a helyiek, inkább efféle apróság ne legyen tökéletes, mint valami nagyobb volumenű dolog.

Elérkezett az éjszakai merülés ideje Dangerous Reef-en. Volt pár tanfolyamosom, ergo félrecsüccsentünk, még egyszer átbeszélni a korábban már megtanultakat. Persze csatlakoztak is néhányan ( kiderült nekik is ez lesz az első night dive ), volt is duhaj jókedv a microteaching alatt. Aztán ismét a kolomp, Ahmedünk (magamban már csak „Fiftymiute” nek hívtam) briefingelt, számomra vadiúj módon: a merülés 20 perc oda, 20 perc vissza… Mi a szösz, a srác mindig új nevet akar kiharcolni?? Malesh, szerencsére a csoportvezetők vitték a sajátjaikat, ezáltal egy ismét csudaszép 60 ast merültünk. Kár hogy nem volt rejtett kameránk, már többször gondolkoztam azon, hogyan is festhet a csapat egy algateszt közepette (lámpa lekapcsolva, kézzel csapkodjuk a vízet). Előjöttek a rákocskák, tűzhalak, egy muréna is vadászatra indult. Visszafelé tekivel volt szerencsénk találkozni, és a hajó reflektoraink fényében hömpölygő halrajok hihetetlen látványáról még nem is meséltem. A kis csoportom szépen merült, csak attól kellett tartanom, hogy ha esetleg tátva marad a szájuk, ne felejtsék el a kiesett reduktort visszatenni…

Visszaértünk, a menetrend a szokásos volt (a felszerelés, mire észbe kaptunk már a helyén, palackok töltődtek, 50minute érdeklődött miért voltunk olyan sokáig), majd a szintén szokásos finom vacsora. No és az este első betonhideg söre. Mit is tagadjam, jólesett a forró nap után. Storyzgatás, fényképmutogatás, és persze egy kis izgalom is vibrált a levegőben, tudtuk, hogy másnap már St Johnn’s on leszünk, és ha ott nincs cápi akkor sehol… (persze volt aki azért izgult, hogy ne legyen)

Reggel a szokásos koránkelés, briefing (volt egy kis kavar, mert nem mindenki jött, és át kellett szervezni a csoportokat), majd irány Big Gota. Ismertem a helyet korábbról, és volt még egy plusz segítségem is (láttam, hogy Dani összerakta a kameráját). Már csak úgy kellett alakítanom magunkat, hogy mindig lássam merre jár… Beugrottunk, gyorsan letepertünk 40-re, a korallok a szokásos gyönyörűségükkel fogadtak, a mélyben eltűnő fal pedig mindig lenyűgöz. Ezúttal sem volt másképp, mintha szólongattak volna a mélységből: Zsombi, gyere lejjebb… És még csak narkózisom sem volt… Be is úszott az első cápi, nem volt nagy olyan métereske lehetett, fehér uszonyfoltjai csak úgy ragyogtak. Nemrég kajálhatott, mert kitátotta a száját, a tisztítóhalak azonnal neki is láttak a fogpucolás műveletének. Közben beúszott pár nagyobb tonhal, makréla, de láttam, hogy Daniék elindultak a kékbe, gondoltam irány utánuk. Jól is tippeltem. Hát nem ott úszkált egy jó háromméteres pöröly… Yesssss. Spiderman vs Hammerhead Persze eszembe se jutott küzdeni a tengerek urával, ellenben csodáltam a kecsességét, méreteit, az egész gyönyörűségét. A többi csoport is kiszaszerolta mit is látunk, mindenki meg tudta hát csodálni a pörölyt. Miután fogytán lett a levegőjük indultak is feljebb és vissza a zátony felé, de valami azt súgta, maradjunk még egy kicsit. Áldhattam is a szerencsémet, hogy Peti tanítványom 15-ös palackkal jött én pedig nem levegőzöm túl rosszul, mert alig pár perc múlva beúszott egy újabb pöröly. Ha nem volt legalább 4m 20 akkor semekkora… ráadásul kíváncsi is volt a lelkem, közelebb is úszott mint kisebb cimborája. Woow, ez ám a merülés… Persze levegőfogyasztás és 15-ös palack ide vagy oda, el kellett kezdeni feljebb menni és lassan saefty stoppolni, el is indultunk. A zátony mellett 5 méteren a szintén szokásos meseország fogadott, a nap átragyogta a felső pár métert, Peti pedig nem kevés csodás képet tudott készíteni a halak és korallok forgatagáról!

Zodiac, visszaút, fülig érő mosolyok… És persze véget nem érő  locsifecsi a látottakról…

A hajón a fent maradtak persze irigykedve átkozták a lustaságukat, hogy miért is nem keltek fel. ( ok, Kavics nem tiltakozott sikítozva, hogy nem találkozott a cápával)

Reggeli, és irány Small Gota. Bár detto van nagyobb mélység, de tanfolyamozni is kellett, megálltunk 30-on. Azért rendesen sasoltam ám lefelé és kifelé… Az áramlattal kényelmesen haladtunk, és miközben vissza-vissza néztem a búvárkáimra, mit is látok? Sötét foltok közelednek… Nem cápik voltak, „csak” 15-20 delfin tette tiszteletét…. A koppantóm virtustáncot járt a palackomon, de mindenki észrevette őket… Jókedvük lehetett, mert szép lassan úsztak, páran pedig még produkálták magukat is a fotósoknak. A közben előforduló hatalmas napoleonok, barrakudák, tonhalak valahogy veszítettek értékükből… Fogyó levegő, 5m/3p jött is a zodiac. De mivel anno még úgy tanultam merülést vezetni, hogy a guide-nak van néhány opciója (és persze 50 perccel már beugrás előtt közöltem, ne számítson ránk 80 percnél korábban), a karcsú palacknyomással bírók beszálltak a zodiba, mi Katával maradtunk még picit… Mit is mondjak, megérte. Delfinkéink visszajöttek, és érezhették a nyári hangulatot, mert egy rendes hardcore pornóval szórakoztattak minket. Útban a hajó felé egyszer csak valami szabályosabban úszó árnyékot vettem észre. Kb. akkora különbség volt mozgásában a delfinekhez képest, mint a tábor körül ólálkodó hiénák és a vadászatra induló oroszláné között… Határozott, céltudatos, fenséget. Beza, Lord of the Sea személyesen. Oceanic volt a javából. A kis zebracsíkos kísérőhalak a Főnök orránál úszkáltak, és csak jött és jött… Szóltam is Katának: cápa! Kicsicsaj megfordította a fejét, arcától max 15 cm-re suhant el a longimanus. Késöbb mesélte, dobogott is a szíve rendesen. Cápink nem volt agresszív, inkább magamutogató egy fajta. Persze azonnal függőlegesbe álltunk, és figyeltük. Ámulattal, örömmel, de persze nem feledkeztünk meg a kötelező óvatosságról sem. Lebegtünk, lassan emelkedtünk. A Főnök úszott pár nagy kört, és eltűnt a kékben. Miközben emelkedtünk, és vártuk a zodiacot még egyszer tiszteletét tette. Kata szúrta ki előbb, áldottuk is a szerencsénket, hogy maradtunk, és megint láthattuk. (ami bosszantott, hogy Petitől nem kértem el a fényképezőjét!!!!). Feljöttünk, fülig érő szájjal meséltük egymásnak a látottakat!! A hajóról eszeveszett integetés fogadott minket: cápa a közeletekben! Mire visszajeleztük: Tudjuk, láttuk!! A különbség csak annyi volt, hogy ők aggódva jeleztek, mi pedig nem kicsi örömmel…

Jött a zodi, Kata kimászott, én pedig figyeltem azért lefelé, mert a felszínen már nem annyira egészséges az oceanic al találkozni… Nem jött vissza (tudom, bolond vagyok…). Sajna, miközben a másik csoport a hajó felé tartott megjelent Ölordsága, és ezt valaki úgy értelmezte (ki tudja miért) „megtámadott a cápa, úristen, jajajajajajaj…”, el is mentünk Small Gotáról… Nem értettem (jópáran detto), de délutánra már Umm Chararimon találtuk magunkat. Sebaj, ott is láttam már cápát…

Ebéd után elkapott az unalom, felhúztam hát a pókemberszerelést, és a hajó tetejéről ugrálással szórakoztattam magam Jó muri volt, csináltunk is pár képet. A többiek nyúlbélák voltak ugrani…

Megmerültük az általam csak „Kisbarlangos” nak hívott helyet, volt rendes kúszás-mászás. Jó kis merülés volt, igazi cave feeling. Ide terveztük az éjszakait is. Kavics, Tomi is rászánta magát. Jó kis 60 percet merültünk (50 (40?) perc reakciójáról gondolom nem kell mesélnem), voltak spanyol táncosok is… És persze a szokásos vörös tengeri meseország. Kavicsból nem fogok night diver specialistát faragni, az biztos, amikor kérdeztem, hogy tetszett a sötét merülés azt mondta: nagyon jó volt, mást se látott, mint a Pókembert…

A vacsora persze kárpótolta Őbélpoklosságát, huszonéves barátság után  is rá tudok csodálkozni, mennyit bír enni… A pulykástál maradékát nemes egyszerűséggel maga elé emelte, és gondolhatjátok mennyi maradt belőle… Tomi szolidabb volt, de azért kitett magáért. Fapofa csak pislogott, hiába ő alig volt 50 kg

Megmerültük Malahit, Heaven Reef et, mondhatnám, hogy semmi extra ( igaz kicsit más szemmel nézem a tengert mint a 100-150 merüléses búvárok ), de nem tehetem… A víz alatti világ a mai napig lenyűgöz, nem tudom nem élvezni a merüléseket. Ha esetleg a rosszabb fényviszonyok miatt a látnivalókban nem lelem akkora örömömet, sebaj, azért van esze az embernek, hogy használja. Ilyenkor le az uszonnyal, és iszonyat „holdonjárást” kell rendezni. Eszméletlen egy játék, toszta matrix. Mondanom sem kell, a búvárokból ilyenkor mindig előjön a kisgyerek Meg is tettük nemegyszer…

Shaab Claudia, Abu Galawa, Wadi el Gamel. A következő célpontjaink voltak. Hozták is a formát! A „Nagybarlangos” Claudia olyan fénypompával fogadott, amilyet nagyon ritkán lát az ember. A fény megtörik a nyitott koralltetőkön, csodás egy tengerrel kápráztatva el a búvárnépséget. Az ott lakó több mint kétméteres napoleon régi ismerősként üdvözölt. Szóval igazi, meseországos merüléseink voltak.

A liveabord-ról  még nem ejtettem szót. Volt élet rendesen a hajón, ámbár ismert a „szabály”: ami a hajón történik, az ott is marad… Nem kell rosszra gondolni, szimplán hoztuk a formát. Laci a maga majd 60 évével simán letáncolta huszonéves csajokat! Avattunk búvárokat (naná, hogy nem tengervíz vagy cola került a légzőcsőbe), táncverseny, és persze a fertőtlenítésre beszerzett Jack (Daniels) is elfogyott, duhaj jókedvet eredményezve…

Az utolsó  előtti napon már nem merültünk Tomiékkal, mert kitaláltuk, nézzünk fel egy napra Hurghadára, meglátogatni kint élő barátainkat, ismerősöket. Kikötéskor el is köszöntünk a többiektől, persze illő baksist hátrahagyva a crew-nak, no és pesze nemegy Andromédás pólóval felszerelkezve…

Kár, hogy az egy hét ilyen hamar elröppent, de sebaj, hamarosan ismét a tengeren találjuk magunkat. (Már indul is a novemberi északi roncstúra szervezése, és persze Djibouti sem fogja megúszni a Pókembert…)

Zsombi (Zsombor Attila)