A szudáni víz alatti táj – finoman fogalmazva – izgalmas. Köszönhető ez a hatalmas mélytengeri fajokkal való garantált találkozásoknak, a többszáz méteres letöréseknek és a kizárólag hajóval megközelíthető merülőhelyeknek. Már az odajutás is kalandos, nem beszélve az eddig oly kevés búvar által merült, érintetlen zátonyokról. Szudán méltán híres a pöröly-, tigris-, és szürkecápa állományáról, de a sor kifogyhatatlan. Ezeken a helyeken a merüles mindig egyfajta kalandot jelent!

Hans Hass, Jacques Cousteau, Bruno Valiati, Gianni Roghi, Folco Quilici és sokan mások voltak az első úttörők a magyarok közül. Őrsi Feri merült először, a 90-es években Szudánban. Coustoe ezen a környéken építette fel víz alatti világát, a Precontonentet és rendezkedett be hetekre a tenger méyére.

Mikor otthon bejelentettem, hogy Szudán a legközelebbi célpontom, családom ijedten a fejéhez kapott! Te őrült vagy! – mondogatták -Miért nem keresel valami békésebb helyet a búvárkodáshoz, miért kell pont Szudánba menned? Tudván, úgysem tágítok elhatározásomtól, meg sem próbáltak lebeszélni, de tükröződött az aggodalom a szemükben. Pedig, ha tudnák, hogy mennyire alap nélküli minden félelmük!

Ferihegyről a péntek délutáni órákban emelekedett fel velünk a levegőbe az Egypt Air airbusa és három óra elteltével már a kairói pára és meleg csapta meg az orrunkat. Kairóban már esteledett mire becsekkolt a társaság a Shepard hotelbe. Muszáj volt meg elszívni egy sishát lefekvés előtt, ezért taxiba vágtuk magunkat (mindig mosolyt csal az arcomra, amikor a kairói taxikra gondolok, a nem ritkán 20 éves csörgő-zörgő modellekre, amilyenre Európában már valószínűleg csak a szeméttelepek legmélyén lelhetünk). Jó húsz perces araszolás után – megtehettünk vagy 2 kilométert a beakadt forgalomban – egy Nílus parti jellegzetes kairói coffee shopban találtuk magunkat, ahol ugyan mi voltunk az egyedüli vendégek, mégis magával ragadó volt a hely és személyzete. Belecsöppenve az arab világba mindig ugyanazt érzem: lelassulok, elkezdek arabosan gondolkodni és mintha megállna körülöttem az idő. Most is így történt. A füstölés közben gyorsan repültek az órák, hajnali kettőre értünk vissza a hotelbe, ahol mély álomba zuhantunk.

Másnap korai ébresztő! Reggel 8-kor pedig már úton volt 26 főt számláló csapatunk, hogy egy fél nap alatt magunkba szippantsuk a kairói kultúra egy aprócska töredékét: Giza, piramisok, kairói múzeum. Háromkor azonban már ismét a reptér felé robogott velünk a busz, nehogy elszalajtsuk az egyetlen járatot, ami hetente egyszer teszi csak meg az utat Kairo és Port Szudán között.
Legalább egy órás késéssel, de ismét a levegőben voltunk és két órán keresztül repültünk az alttunk elterülő kopár sivatag és az alig kivilágított falvak fölött. Itt a fényszennyezettség még nem éri el az európai szintet, ritkán lakott és kietlen terület.
Szudáni idő szerint este tizkor landoltunk – korábbi aggodalmamat eloszlatva nem a sivatagban – a semmi közepén. Sokáig úgy éreztem, hogy a homokra teszi le a pilóta a gépet, az utolsó pillanatban azonban szerencsére megéreztem magam alatt a betont …… nem kis megkönnyebbülésemre. A repülőből kiszállva gyalogosan tettük meg az utat a reptér épületéig, eközben csomagjaink szállításáról a nem éppen újszerű állapotban lévő targoncák gondoskodtak Az épületben már várt ránk az egyik európai képviselő, aki begyűjtötte az útleveleinket, hogy a vizumainkat intézze. Az útlevelet ettől a pillanattól kezdve egy hétig nem láttuk, legközelebb csak indulás előtt került ismét a kezünkbe. A következő érdekes jelenet a csomagkiadó szalagnál fogadott: műanyag bicikliket, kondigépeket, számítógép-házakat és egyéb importcikkeket láttam a szalagon körbe-körbe futkorászni, miközben tulajdonosaik a hatodik sorból igyekeztek hozzájutni az értékesebbnél értékesebb import holmijaikhoz. Másfél órás várakozást követően megpillantottuk saját böröndjeinket is a szalagon. Eközben már gyülekezett a kilometeres sor a kijárat előtt, ahol mindenkinek tételesen átvizsgálnak minden csomagját, beleértve a kézipoggyászt is, hogy kiszűrjék az esetleges álcázott alkoholos italok jelenlétét és elvegyék azt. Szigorúan tilos mindenféle alkohol behozatala Szudánba, szigorúan büntetik!

Miután csapatunk apraja- nagyja átesett a vizsgálaton és kijutottunk a reptér cudar épületéből, már várt rank újabb vezetőnk, aki szudáni kinézete ellenére perfekt beszélt magyarul. Feldobáltuk a coasterekre a cuccainkat és már úton is voltunk a kikötő felé. Útközben nem sok meglepő látvány fogadott bennünket. Két oldalról sivatag szegélyezte az utat, egy-egy málló téglaépületet vettünk csak észre, melyek kivilágítatlanul, látszólag lakatlanul álltak. Félórás autókázás után elértük a kikötőt, ami inkább egy építkezésre vagy egy magára hagyott parti dokkra emlékeztetett. A raktárszintek hosszú, vörös teteje felett magasra meredtek a kikötői daruk és a parkoló hajók árbócai. A lenyugvó nap fényében mind plasztikusabban hatottak a távoli hegyláncok. A széles panorámában többszáz csipkézett csúcs rajzolódott ki. A közeli vonulatok sötétebb, a felhőkig érő távolabbiak halványkék színárnyalatokban derengtek. A kikötőben végre megpillantottuk a hajónkat. Aznap este még kapott egy villámgyors eligazítást az álmos csapat, majd a szobaelosztást, a pár- és ágycseréket követően mindenki elcsendesedett.

Reggel hatkor inditották be a hajómotorokat es futottunk ki a szudáni vizekre. Nyolc óra magasságában már kezdtek felbukkani a kávégép közelében az első álmos, a kispárna nyomait magukon veselő gyürött arcok. Kilencre összeverbuválódtunk a feső szalonban és vártunk a következő eligazításra. Mire megérkeztünk Shaab Rumihoz, már mindenki lázasan készülődött. Merülésvezetőnk készségesen pótolta az otthon felejtett és hiányzó felszereléseinket, megtörténtek a ruhacserék és nagyjából mindenki készen állt az első check dive-ra.

Shaab Rumi

Ha egyetlen víz alatti útvonalat kellene megjelelölnöm, amely, már önmagában is megéri a szudáni utazást, akkor biztosan Shaab Rumit nevezném meg! Egyértelműen ez az egyik leglátványosabb merülőhely a Vörös Tenger területén. Ez a Port Szudantól 48 kilométernyire elhelyezkedő zátony egy gyönyörű lagúnát zár körül, amelybe egy keskeny – Cousteau által kirobbantott – szoroson keresztül juthatunk. A Shaab Rumi különböző, merülésre alkalmas helyeit körülölelő külső zátony magába foglal egy olyan helyet, amely egyedivé varázsolja ezt a területet. A lagúnán kívül, a bejárattól kb. 100 méternyire építette fel Cousteau futurista világát, a Precontinent II-őt 1963-ban. Az expedíció során azt kutatta, hogy egy csoport búvár megtud-e élni több héten keresztül a víz alatt egy speciálisan erre a célra megtervezett faluban. Mégis, a legdélebbi csúcs Rumi legizgalmasabb merülőhelye. Egy erkélyhez hasonlóan nyílik ki a plato a nyílt tenger irányába. Három oldalát meredeken a szakadékba zuhanó sziklák veszik körül. A hely egyedi természete, hogy előttünk folyamatos körtáncot járva baráthalakat, barrakudákat, tonhalakat, denevérhalakat és mindenek előtt a területen letelepedett szirti-, szürke- és pörölycápákat figyelhetünk meg

Hat fős csoportokba rendeződtünk és máris ugrottunk a zodiákokba. Húsz perc múlva már fent voltunk Shaab Rumi északi platojánál. Háromra hátrabuktunk, öt méteren egymásnak, majd tovább ereszkedtünk lefelé. Amikor lenéztem, magam alatt rögtön kiszúrtam egy hatalmas szürkecápa sziluettjét! Shaab Ruminak ezen a részén szinte cápa-garanciát vállalnak a szafarikat szervező cégek, itt van ugyanis a mai napig hátrahagyott Cousteau-féle, mára korallokkal benőtt cápaetető ketrec. A cápák réges-rég ideszoktak és a mai napig várják régi barátjuk, Cousteau visszatérését, hogy az munkát és időt spórolva ismét rendszert vigyen táplálkozásukba

A plato fölött lebegve szinte már hemzsegtek körülöttünk a szürkék, nagyjából 15 fenevadat számoltam magam körül, de sosem tudtam, vajon hányan lehetnek még a hátam mögött? Lenyűgöző volt a látvány! Ami most testközelben volt, azt eddig csak vad természetfilmekben láttam. Elsődleges haditervemben ugyan a kalapácsfejűek becserkészése állt, abban a pillanatban azonban teljesen lenyűgöztek a szürkék. Húsz percig csak kapkodtam a fejemet, sosem lehetett tudni, melyik irányból közelítenek felém, hogy aztán az utolsó pillanatban egy laza faroksuhintással tőlem fél méterre hirtelen irányt váltsanak Közben óriássügérek ingerelték a nagytestűeket, bátran szembeszállva velük. Hosszas bámészkodás után a szürkéket a hátunk mögött hagyva a plato északi széle felé vettük az irányt szorosan a plato fölött úszva. Alig tettünk néhány uszonycsapást, amikor egy 80-90 tagot számláló óriás
barrakudarajba botlottunk. Egyik másik példány elérte akár a másfél métert is. A letöréshez érve már igencsak megfogyatkozott a csapat levegőkészlete, így – a biztonsági megállót követően – a felszínen hangosan együtt osztoztunk a friss élményekben. A két merülés között egyszer csak ismerős farokúszók bukkantak fel a hajótól úgy kétszáz méterre és egyenesen felénk tarottak. Jellegzetes alakjukról rögtön tudtuk, hogy egy delfincsapat érkezett a lagúnába, a közvetlen tőszomszédságunkba. Több se kellett, a fél hajó vízbe vetette magát, potyogtak az emberek a korlátokon. Próbáltam átverekedni magamat a hajó farában keletkezett tömegen. Amikor maszkom és uszonyom a helyére került, én is rögtön ugrottam a vízbe, egyenesen a delfinek közé. Soha meg rendezést, amely pontosabb volt! Ami alakjuk és mozgásuk szépségét illeti, a tenger egyetlen másik állata sem vetekedhet velük. Mintha a tenger mozgatná őket, amikor pompás tökéletességükben elúsznak előttünk. Minden alkalommal lenyűgöznek, most is egy órát kergettem őket.

Precontinent II.

Délutánra terveztük a Shaab Rumitól nyugatra elhelyezkedő Precontinent II merülését. Az 1963-ban 10-12 méterrel a víz felszíne alá épített intézetben több héten keresztül élt 30 tagot számláló kutatócsoportjával Coustou, hogy hogy később leírja tapasztalatait és felfedje a világ előtt új megfigyeléseit és hosszas kutatásának eredményeit. Az intézet nagy részét már elmozdították, azonban még mindig tarogat érdekes látnivalót, ami a világ minden tájáról vonzza ide a búvárokat. A település első épülete a “tengerisün” elnevezést kapta, mivel egy központi részből állt, amelyből egy sor hengeres kar nyúlt ki. Június 15-én a kísérletben részt vevő búvárok közül öten ereszkedtek le ebbe a víz alatt kialakított otthonba, ahol a tervek szerint egészen július 23-ig kellett volna tartózkodniuk. Ezt a történelmi kísérletet az A világ, ahová nem süt le a nap (A World Whithout Sun) című filmben rögzítették, amely kivételes szépsége miatt Oscar-díjat kapott. Megannyi halnak és lágykorallnak vált mára otthonává az egykori repülő csészealj garázsának kupolája. A belsejébe úszva, a kupola tetejében az odalátogató búvárok nyomát egy félméter magas levegőoszlop jelzi. Az alattunk úszkáló búvárok buborékai hangosan kongatták az épület fennmaradt szerkezetét, kísérteties, drámai hangokat kölcsönözve annak. A kupolától távolabb úszva, rátaláltunk a homokban fekvő, a történelmet és Coustoe emlékét idéző víz alatti vonatok garázsára. A hosszúkás, sátor alakú vasszerkezetet keménykorallok és halrajok impozáns rétege borítja. Körülötte számtalan korall-torony, amelynek belsejében ezer és ezer üveghal keresi táplálékát. Fotósoknak ideális témát biztosít a létesítmény körül heverő számtalan hátrahagyott ketrec, drótok, amikkel az épületeket rögzítették és az egykori kutatóintézet jónéhány darabja. Tovább haladva lefelé 30 és 40 méteren is találunk egy-egy cápaketrecet, itt ugyan a látótávolság időnként már alig éri el a 8-10 métert.

Az éjszakát a Precontinent melletti szírt szélárnyékában töltöttük, hogy másnap a felkelő nap első sugarával újabb cápakalandban legyen részünk. Valahányszor Ruminál merültünk, más arcot öltött! A természet valamennyi furcsa teremtményének otthont adó zátonnyal egyszerűen nem lehet betelni! Egyszer sem csalódtunk, akármelyik arcát is öltötte magára, egyben mindig biztosak lehettünk: újabb cápakalandban lesz részünk! Egyszer sem kellett nőies fortélyokhoz folyamodni, hogy előcsalogassuk valamelyik nagytestű zátonylakót. Nem mindennapi kaland részesei lehettünk valahányszor alámerültünk!

Másnap kora reggeli start, hatkor kondultak a harangok es tíz percen belül lázasan készülődött mindenki az újabb bevetésre. A beugrástól számított öt percen belül kiszúrtuk a pörölycápák első hírnökét. Rövid időn belül pedig meg is érkezett az egész falka, sűrű árnyékot vetve ránk. Húsz-huszonöt kalapácsfejű körözött békésen a fejünk fölött, ügyet sem vetve ránk, ámuló-bámuló búvárokra jó 10 méterrel alattuk. Eddig csak Malpelon es Cocoson készült videokban láttam hasonlót, amikor a búvárok alig kivehetőek egy-egy felvételen a kalapácsfejűek sokaságától. Most azonban a mi fejünk felett cikáztak ezek a csúcsragadozók! Már amennyire ilyenkor a felpezsdített vércukorszint engedi, igyekezett azért 6 fős csapatunk egy tömbben maradni, de mikor körbenéztem, hangosan kellett kacagnom a reduktoromba, látván az összevisszaságot, kézzel, lábbal hadonászó, fejüket kapkodó, szemüket kidüllesztő búvárokat magam körül. Hihetetlen érzés volt, ahogy ezek a furcsa lények karnyújtásnyira úsztak el mellettünk! Jó negyedóra után eltűnt a pörölycsapat a szemünk elől, bár még senki nem telt be a látvánnyal, azért mindenki boldogan és önelégülten kezdte el keresgélni elhanyagolt merülőtársát, hogy sorainkat rendezve a zátony felé vegyük az irányt. A plato fölé érve a szokásos szürkeállomány még mindig a tábor körül időzött, így nagy duzzogva letelepedtünk és néztük, amint unalmasan úszkáltak fel és alá. Aztán irány felfelé, vissza a hajóra, időt hagyva a nitrogénnek a kioldódásra, hogy hamarosan visszatérhessünk.

Blue Bell

A következő állomás Port Szudántól 30-35 kilometerre, szintén északra elterülő roncs, a Blue Bell. Bár nem vagyok igazi hódolója a roncsoknak, mégis alig vártam, hogy ismét víz alatt legyünk! A Shaab Su’adi-ra keresztelt zátony oldalán fekszik fejjel lefelé, békésen ez a 70-es években elsüllyedt szállítóhajó, amelynek pontos építési éve és eredete sem ismert. Húsz méteren, a hajó testének vonalában ereszkedtünk folyamatosan lefelé, egészen 35 méterig, ahol a hajó a zátonnyal való ütközés következtében megsérült, kiváló lehetőséget biztosítva ezzel számunkra a roncsba való behatoláshoz. Tágas raktereibe fentről beszűrödik a napfény, így kényelmesen haladtunk az elszórt gumiabroncsok között egyre beljebb. A második raktérbe érve nem is tudom, ki lepődött meg jobban: az álmából felriasztott, halálra rémült, fáradt teknős, vagy mi, akik egyáltalán nem számítottunk társaságra békés áskálódásunk, befelé araszolásunk során. Miután visszanyertük természetes szívritmusunkat, a roncsból kiúszva, annak környékét vettük alapos gorcső alá. Mintha egy régi roncskereskedés kellős közepébe csöppentünk volna. Körbe-körbe nehéz gépjárművek, négykerék meghajtásos autók, pick up-ok, elszórt gumiabroncsok között találtuk magunkat a tengerfenéken, egyik-másik a feje tetején a zátony szélére sodródva végezte be szomorú sorsát. Elidőztünk a gépparkban, hogy a roncsok, valamint az áramlatban lebegő mélytengeri halak rajainak látványát élvezhessük, pózoltunk a kameráknak a sofőrülésekben, aztán lassan megkezdtük emelkedésünket.

Quita el Bana

Az ég időközben befelhősödött. Amikor elhagytuk a roncsot, aggasztó hullámverésbe kerültünk. Kisebb hajók nem igazán állják a sarat ilyen időjárásban, de még a mi 40 méteres acélhajónk is úgy bukdácsolt a hullámhegyeken, hogy rendesen átlucskosodtunk a tajtéktól a felső fedélzeten. Csak bámultam: vajon hová megyünk? A Blue Bell-t már rég elhagytuk és nyílegyenesen haladtunk Quita el Banához, kifelé a nyílt tengeren. Olyan közel parkolt le hajónk a zátonyhoz, hogy szinte alig éreztünk valamit a hullámverésből, ugyhogy a breefinget követően összeszokott csapatunk utolsóként hagyta el a motorcsónakkal a hajót, felkészülve az újabb bevetésre. Harminc méteren erőteljes uszonycsapásokkal úsztunk a nagy kékben, nagyjából hiába úgy harminc percet, így mikor fordulatot vettünk, szívem már majd kiugrott a helyéről az erőltetett menettől. Még egy darabig úsztam, aztán nagy kő esett le a szívemről, amikor világosan láttam magma alatt a talajt és visszavettük a sebességet. Madárként lebegtem a vízben, szemléltem magam alatt a tájat. Noha már meglehetősen sötét volt, elevenen látszott minden. A színes alakzatok és képződmények sokasága akkora volt, hogy időbe telt, mire meg tudtam különböztetni a részleteket. Lecövekeltem egy kinyúló, erősen átlyuggatott szírtfal tövében és felnéztem. Rubintkövekhez hasonló, tündöklő piros pirinyó halak százai lebegtek a hullámok ritmusára a szirtek mellett fel és alá, köztük nyílként cikáztak a ferdén bevetődő ezüstös napsugarak. A korallok körül kék, sárga tarka foltos papagájhalak játszadoztak. Távolabb, a mélyebb vízben zöld orrszarvúhalak raja úszott, homlokukon a jól látható, előreálló szarvacskával. Amikor lepillantottam a lábam melletti mélyedésbe, tekintélyes nagyságú zöldesbarna fürészes sügér libegő mellúszóit ismertem fel. Mint mindenütt a tengerekben, itt is tenyeres-talpasan, otrombán álldogált odva előtt és mereven bámult rám golyószemeivel. Magam mögött hagyva az unott sügért, lassan úsztam tovább úgy öt métert, amikor hirtelen egy méretes pörölyt pillantottam meg a kékségben. Tudomást sem vet rólam, magányosan és méltóságteljesen haladt el mellettem. Pár méteres lemaradással követte őt egy szürke és egy fehérfoltos szírti cápa. Gondoltam, ennyi látványossággal már beérem és jeleztem társamnak, hogy felmegyek. Nem kellett volna! Miközben fóka módjára vergődtem ki a motorcsónakba, a többiek mellé érkezett – becslésük szerint – nagyjából száz vadászó pöröly és függönyként takarták el a kilátást. Mivel dokumentálták is az esetet, irígykedve vettem tudomásul, hogy türelmetlenségem miatt már megint lemaradtam valamiről. Természetesen ezt hallgattam a nap fennmaradó részében Az estére vonatkozó utoldó emlékeim azonban meglehetősen elmosódottak, mert a kiadós sushi vacsorát követően (amit a szakács külön kérésre minden este, külön nekem készített) már olyan állapotban voltam, hogy csak minden akaraterőm megfeszítése árán nem aludtam el ültömben, sishával a számban. Végre elhatároztuk, hogy ideje aludni térni. A kabinomban meg épphogy megtaláltam az ágyamat, aztán úgy elaludtam, mint akit fejbekólintottak. Álmomban a pörölyfüggönyt láttam, amint keresztülúsznak egy szírtzátonyon.

Angarosh

Arra ébredtem, hogy valami hangosan csörömpöl a fülemnél. Az egyik guide rázta a harangot. Még csak fél hét volt. Legszívesebben megöltem volna a fickót. Még mindig olyan voltam, mint akit agyonvertek. A búvárszafarik nagy hátránya, hogy reggelenként mindig túl korán szólal meg a harang. Ezek után már senki nem bírt visszaaludni, úgyhogy félr órával később a csapat már gálába vágta magát. A kárpótlás hamarabb megérkezett, mint gondoltam, ugyanis Angaroshnál szinte egy pöröloy fején landoltam, majd másik kettő társaságában együtt úsztunk a letörés mentén a plato irányába. Közvetlenül a plato felett lebegve észrevettem egy ott egerésző szürkét is, majd mikor a biztonsági megállónál visszaúsztam a letörés fölé, úgy tíz méteren még három pöröly tette tiszteletét. Nesztelenül lopakodtam a víz alatt és próbáltam bebújni egy nagy koralltömb mögé, hogy észrevétlen maradjak, enneke ellenére lelepleződtem és egy hirtelen uszonycsapással eltűntek a nagy kékségben. Csendesen káromkodtam és a sikertelen becserkésző magánakciómat követően visszatértem a többiekhez. Délben egy-két órára mindenki felvette a jól ismert “szafaripózt”, hogy rákészüljön a következő merülésre. Délután ugyanott ugrottunk, mint délelőtt, de pöröly helyett most szürkecápára. A plato fölött egy óriási, több száz tagot számláló barrakudaraj körözött. Most, a ragyogó deli nap fényében még sokkal színpompásabbak voltak a korallok is, mint délelőtt. Közvetlenül alattam cseresznyepiros bokor tündökölt. Ibolyakék csokrokban vesszőkorallok virítottak. Tarka gömb és dudorszerű csillagkorallok tucatnyi faja burjánzott itt, a mélyedéseket hófehér tüskekorallok tarkították. Előttem koronakorallok nyújtogatták kecsesen citromsárga ághegyeiket. Mintha azon versenyeztek volna a korallok, hogy melyikük színe élénkebb? És ezt még csak tetézték a tarka-barka halak, amelyek csak úgy nyüzsögtek ezek fölött a kertek fölött, úgy, mint megannyi pillangó a réten. Azon kaptam magma, hogy a szám a fülemig ér, s teljesen belefeledkeztem a látványba. De nem értem rá ezen elmerengeni, mert közvetlenül fölöttem karcsú, hosszú test bukkant fel, hegyes orrát éppen felém irányítva. Egy cápa! Igaz, a legkisebb, amilyet valaha is láttam. Még egy meter hosszúnak sem becsültem, inkább holmi szemtelen, kövér csukára emlékeztetett. Megfordult és már el is tűnt. Vissza a hajóra, szafaripóz, eves, ivás, sisha…….

Sanganeb

Másnap továbbhajóztunk. A láthatáron, a nyílt tenger közepén felbukkant egy bizonytalan alakzat, amely az Eiffel-torony kicsinyített sziluettjére emlékeztetett. Elmagyarázták, hogy ez a sanganebi világítótorony, egy atoll, amely a korallzátonyok külső szegélyén áll. A világítótoronyban a szolgálatot néhány szudáni teljesíti, akiket csak három-négy havonként váltanak le, így minden vendégnek nagyon örülnek. A hírek szerint a zátony környékén rengeteg pörölycápára számíthatunk. Nemsokára már ereszkedtünk is lefelé. Olyan volt a terep, mintha valami keleti templomváros süllyedt volna le ide a tenger fenekére és romjai fölött most száz meg száz színben pompázó kúszónövények burjánoznának. Az általam merült zátonyok között rögtön dobogós helyre került Sanganebet a szívemben! Gereblyézni lehetett volna a korallok között. A kőzeteken át mint egyes utak, függőleges szakadékok vezettek át. A kép bámulatos színét a hihetetlenül dúsan tenyésző borkorallok határozzák meg, amelyek úgy terjeszkednek körülöttünk, mint virágzó növények egy őserdőben A barnássárga korallok húsos páfrányok módjára burjánoztak. Bújócskáztunk a járatokban, a repedések mögül lestük a cápákat, akik békésen úsztak fel és alá a korallkertek között. A képzeletbeli város utcái rézsut lefelé vezettek és lejtőben, majd a letörésen végződtek, amely csaknem függőlegesen zuhant alá a mélybe. A tömérdek hal közül, amelyek úgy játszadoztak az elsüllyedt város romjai felett, mint megannyi bogár és madár, egyszer csak harminc feketéskék hal bukkant fel. “Birka halaknak” kereszteltem el őket, mert valóban elég butának látszottak. A raj egyes tagjai érhetetlen izgalommal keringtek körülöttünk. Elhatároztuk, hogy a szakadás mentén úszunk tovább. Mindenütt egyformán fantasztikus volt a koralltenyészet. Sok hal mellett úsztam el, egyesek úgy néztek rám, mint valami ijesztő ragadozó tengeri lényre és mélyebbre csúsztak üregeikben. A barrakudák fáradhatatlanul folytatták előttem őrjáratukat, egyszer csak mögöttük megpillantottunk egy nagy, szürke alakot és közvetlenül mögötte egy másikat is. Cápák! – kiálottam a reduktoromba. Felbukkanásukra a barrakudák szinte törpévé zsugorodtak.Úgy bukkantak fel, mint két repülőgép és egy előttem elterülő korall-utcán lebegtek végig és alig két méterrel felettem úsztak tova. Menet közben váratlanul ráakadtam a hajónk kötelére, ami egyben a merülés végét is jelezte. Kedvem let volna pedig leülni valamelyik szírt tetejére és ott napokat időzni, mert nem győztem betelni a látvánnyal, de kopoltyúk hiányában kénytelen kelletlen a felszínre emelkedtem. A felszínen visszaidézve a víz alatti bújócskát és a birkahalakat, mosolyt csaltak az arcomra.

Umbria

Sajnos, egyre gyorsabban kozeledett a hét vége, amit az is jelzett, hogy útban voltunk az Umbria felé, ahol az utolsó merüléseinket terveztük. A breefingből megtudtuk, hogy az Umbria egy nagy olasz hajó, amely Port Szudántól körülbelül másfél kilométernyire fekszik a tengerfenéken. A két árbóc csücske még ki is látszik apálykor a vízből és nem kevesebb, mint tizennyolcezer tonna lőszer és robbanóanyag hever a gyomrában. Sokáig éppen ezért tilos is volt merülni a roncsot. Eredetileg Eritreába készült rakományával és aznap horgonyzott le Szudánban, amikor Olaszország hadba lépett ellenük. Így a szudániak elfoglalták a hajót, az olaszokat le akarták parancsolni a fedélzetről, amikor hirtelen nagy izgalom támadt és jelentés érkezett, hogy az Umbria süllyed. Az olaszoknak az őrség ellenére is sikerült szétfeszíteniük az oldalfalakat. A hajót könnyedén meg lehetett volna menteni, csakhogy az olaszok azt állították, hogy időzített bombákat helyeztek el rajta, így nem maradt más, mint hagyni, hogy elsüllyedjen. Így a hajó most 25 méter mélyen, a homokos talajon fekszik, nagyjából 45 fokos szögben. Fentről a vízen át is világosan látni a törzsét. A roncs gyomra egyébként további félmillió Maria Terezia – tallért is rejteget. Az Umbria felrobbantásával Port Szudan egész keleti részét elöntötte a víz. Amikor odaértünk, akkor láttam, hogy a felső, kilógó vasrészt a számtalan, állandóan ott üldögélő madár ürüléke fehérre lakkozta. Apály volt, így a hullámzás ellenére is tökéletesen ki lehetett venni a hajótest kövonalait. A merülés a gőzös job oldalán kezdtük, amit a korallok már úgy benőttek, mint valami csipkerózsadobozt. Az egyik árbóc távoli csúcsánál egy barrakudaraj lebegett. A hajó körül főként tüskehalak, pillangóhalak és pici piros halacskák úszkáltak. A hajó belsejében síri csend uralkodott, hirtelen libabőrös lettem és végigfutott a hideg a hátamon. A rézsutos fekvés miatt széltében keresztülúsztunk egy oldalajtón, ahonnan nyílt a szomszéd helyiség, abból pedig egy kicsiny, csaknem teljesen sötét fürdőszoba. Visszafordulva keresztülvágtunk még egy termen, amelynek mennyezetéről törött palánkdeszkák lógtak. Átnyomakodtunk egy szűk ablakon, ahonnan a szabadba jutottunk. Roppant kiterjedésű hajó lévén, nem tudom pontosan leírni, hogyan jutottunk el a hajó egyik végéből a másikba Bekémleltünk minden helyiségbe és rakodótérbe, ahová befértünk, oda beúsztunk, minden zugocskával próbáltunk megismerkedni. A harmadik merülésnél már mint régi, jó ismerőshöz, úgy tértem vissza a hajóhoz. A legendás Hans Haas mondta egyszer, hogy az Umbria: a legkülönlegesebb hajóroncs a világon. Láthattuk, hogy miért mondta. Az egyetlen problémátt csak az jelenti, hogy lehetetlen mindent látni, még négy-öt merülést követően is.

Igen. Mi is a végére értünk. Mielőtt még felfogtam volna, máris a reptér cudar épületében találtam magma úton hazafelé. Őszintén? A reptéren a várakozás során zenével a fülemben eltöprengtem: körbemerültem a Vörös tenger egyiptomi szakaszát, Indonéziát, Dél-afrikát, Maldivot, a Földközi tengert, de ez a Szudán……….biztosan nem ez volt az utolsó túrám!

Völgyesi Lívia – 2009. 03. 19.